1983 december 17-én este több ezer fiatal töltötte meg a Városi Sportcsarnokot Miskolcon és legalább ennyien álltak a téli hidegben a csarnok előtt. Összegyűltek egy korszak és az Edda Művek méltó befejezésére, elbúcsúztatására…

’83 nyarán Barta Alfonz úgy döntött, nem vesz részt az Együttes végső belharcaiban, új életet kezd. Távozott az országból (a kor hivatalos nyelvén, disszidált) és Svájcban folytatta zenei pályafutását. Elsősorban bárokban, szállodákban zenélt, de tehetségének köszönhetően 2 szólólemeze is megjelent! Jelenleg az USA-ban él, ahol produkciós irodát vezet.

Alfonz távozása már csak amolyan utolsó szeg volt a koporsóban.

A két frontember (Attila és Slamó) meglehetősen másként gondolkodott a zenélésről, az Edda jövőbeni útjáról. Pataky igazi frontember, aki abszolút exhibicionista. Imád szerepelni, imádja a közönség rajongását, szereti őket manipulálni – ezt vitathatatlanul jól és lélekből csinálta (nem véletlen az átváltás a múlt időbe, mert néhány évtizede a „lélek” helyett megjelent a pénz és a celeb „lét”). Számára mindegy, hogy ki van a háttérben, mindegy kik zenélnek mögötte, csak szolgálják ki őt és az ő „népét”.

Ezzel együtt remek színpadi embernek tartottam és tartom ma is – még úgy is, hogy a ’83 utáni Pataky személyisége már nem elfogadható számomra.  Slamó ezzel szemben igazi lélekember. Remek zenész, remek gitáros, sok-sok érzelemmel, visszafogottsággal. Ennek mondjuk ellent mondott a szokásos koncertjelenet, amikor a Vörös tigris felejthetetlen gitárszólóit Attila derekán fejjel lefelé lógva, ketten együtt pörögve, majd a földön orgazmust imitálva adta elő – de ezen és az ehhez hasonló „zenei kitörések” csak pillanatnyiak (voltak). Pataky inkább az 1. és a 2. lemez B oldala által meghatározott zenei utat vitte volna tovább, Slamovits inkább a Hűtlen, az Érzés, a Néma völgy utat és még több érzést, még több gondolatot szeretett volna.

Zsöci persze a jól megszokott csendes, visszafogott, „bocsánat, hogy itt vagyok” stílusában szemlélte az eseményeket, Fortuna László pedig „még csak új fiúként”, kívülálló maradt. Nem volt értelme folytatni. Bejelentették a Zenekar feloszlását és az utolsó koncertet, ami nem is lehetett máshol, mint Miskolcon.

… tehát azon a téli estén ott álltunk a Miskolci Sportcsarnokban és vártunk.

A szokásostól halkabban, csendesebben, szomorúan. Majd elhangzottak az első „gyertek ki” felkiáltások, majd a „maradjatok együtt” könyörgések… Lányok hangosan zokogtak a srácok csak férfiasan, bepárásodott szemekkel szemlélték az eseményeket.

…és ekkor megkezdődött talán a legjobb Edda Művek koncert, amit a Pataky-Slamó „felállású” csapat valaha is adott.

Nem voltak ellentétek, nem voltak ujjal mutogatások, nem volt harag és düh, ellenben egy igen gyönyörű és tulajdonképpen remek koncerthangulatú lezárása egy korszaknak. A régi tagok közül fellépett Róna György, Csapó György, valamint Darázs István, aki valamikor Patakyval együtt énekelt az ős Eddában, majd afféle hangulatfelelősként hergelte a népet a koncertek előtt remek lemezeivel. A színpadon láthattuk még nagy kedvenceinket, Török Ádámot, Frenreisz Károlyt és Papp Tamást.

A „Viszlát” c. album csak töredékét tartalmazza a koncertnek. Nem követi a jól felépített koncertprogramot, itt-ott hallani az összeollózást, de a legnagyobb gond, sajnos nem adja vissza a ’83-as hangulatot. Ezzel együtt, minden volt és jelenlegi Edda rajongónak „kötelező” meghallgatni.

Az Edda Művek végnapjairól, a tagok és a rajongók érzéseiről, gondolatairól, ki nem mondott fájdalmairól, valamint a búcsúkoncertről Almási Tamás készített rendkívül felkavaró filmet „Kölyköd voltam…” címmel.

A korszak végső zárásaként a Zenekar és a rajongók kaptak egy „plusz pofont” is az élettől. A „bal kéz nem tudja, mit csinál a jobb” hiba miatt, december 19-re koncertet szerveztek Gyöngyösön, amit a Zenekarnak és a közönségnek mérhetetlen keserűséggel kellett végigszenvednie.