Egy koncert végén (ifjúkori) szokásomhoz híven ott sertepertéltem a színpad környékén, segítettem a pakolásban, s közben, sikerült néhány szót váltanom kedvenc gitárosommal, Tátrai Tiborral. Jöttek a szokásos és zavaromat rejtendő klisék - tetszett, jó volt, hol hallhatlak legközelebb...

Válaszolt, mint máskor is, és elmondta, hogy egy jazz-rock zenekar ötletén dolgoznak, amivel a tervek szerint eljönnek pl. Miskolcra is.

Ezután hazamentem és megpróbáltam rájönni, mi a fene az a jazz-rock. Ma könnyű helyzetben lennék, hisz a "google" és a "youtube" a barátom, de '81-ben bizony nem volt könnyű rájönnöm, miről is beszélt Tátrai.

A rock szót értettem, hisz teljes erővel a "rock örök és elpusztíthatatlan" korszakomat éltem, a jazz szót is el tudtam helyezni, úgymint értelmetlen, összevissza kalimpálás hangszereken - legalábbis akkoriban így gondolkodtam róla. No, de mi a fene lesz a kettőből, egyáltalán milyen hangszereken játsszák?

A barátaimtól sem tudtam meg semmit, de aztán abban a néhány könyvben, ami akkoriban Magyarországon a zenével kapcsolatban megjelent, felfedeztem Al di Meola és John McLaughlin nevét, akikkel kapcsolatban nagyon sok izgalmas gondolatot olvastam. Azt azonban máig nem értem, hogy az SBB zenéjét - amely zenekar lemezeit akkoriban már rendszeresen hallgattam - hogyan is nem sikerült magamban összekapcsolni a jazz-rock műfajjal? Mindenesetre nagyon vártam a Supergroup miskolci koncertjét.

Amikor megjelentek az első információk az új magyar szupercsapatról, csodálkozva olvastam a tagok névsorát, hisz három nevet is felfedeztem a "nagyok" mellett, akikről 16 évesen még sohasem hallottam (Dés László, Másik János, Szende Gábor, Tóth Tamás) - kik ők, mit csinálnak és egyáltalán hogyan kerülhetnek egy Tátrai, egy Karácsony, egy Solti mellé? Ezek voltak ám akkoriban a nagy kérdések számomra.

Nem bíztam semmit a véletlenre - hisz Tátrai azt mondta, jó kis zene lesz -, három koncertre is vettem jegyet, így Budapesten, Debrecenben és Miskolcon egyaránt részese lehettem a csodának, amiben a koncerteket összefoglaló albumnak köszönhetően az utókor is részesülhet.

Már a jegyek vásárlásánál szembesültem egy (számomra) újdonsággal - helyre szóló "ülőjegyeket" árultak, amivel, mint a koncerteket állandóan végig "csápoló" koncertlátogató nem tudtam, mit kezdeni. Ha jól emlékszem ezek voltak az első olyan koncertélményeim, melyeken ülni kellett. Ráadásul, a koncerteken megszólaló szerzemények egészen újfajta ritmusokat, ismeretlen tónusokat, valamint egészen másfajta összjátékokat adtak, mint amiket korábbi zenei élményeim során megtapasztaltam.

Az első koncertet tátott szájjal hallgattam, de nem tudtam ellazulni, nem tudtam elmerülni a zenében - kifejezetten feszélyezve éreztem magamat (mondjuk az átlag életkor is egy húszassal több lehetett, mint az enyém). A második és főleg a harmadik koncertre már úgy ültem be, hogy ismerős volt a közeg, ismerős volt a számomra újfajta zenei világ. Elmerültem a hallottakban és kezdtem "érteni" és végre hallani(!) a zenét - úgy gondolom, a Supergroup koncertjein értettem meg, hogy a zenei ízlés, sőt, maga a zenehallgatás is egy tanulási, megtapasztalási folyamat eredménye.

A harmadik koncerten már azt is sikerült meghallanom, hogy bár ugyanazon szerzeményeket adják elő, a spontaneitás azért jelen van.

A koncertekről készült album örök darab. Az elmúlt évtizedekben számtalan életkorban, számtalan érzelmi helyzetben - és persze sok-sok rendszeren - meghallgattam. Mindig örömet okoz, mindig ad valami újat. Felszínesen hallgatva talán egyszerűnek tűnik, háttérzeneként csak egy puha felhő, ami körülöttünk lebeg - így is gyönyörű. Azonban elmélyedve a szerzeményekben, odafigyelve az egymásba fonódó dallamokra, ritmusokra, felelgető hangszerekre, egyre mélyebbre és mélyebbre jutunk a Supergroup teljesen egyedi és megismételhetetlen zenei világában.

Az albumot bár "kötelező" egyben  meghallgatni, egy szerzeményt mégis kiemelek róla - ez, Tóth Tamás Vivienne c. szólója.

A basszusgitár, mint hangszer mindig is izgalomban tartott, szerettem a hangját, szerettem a lüktetését, azonban feladatából adódóan mindig háttérbe szorult, mindig beolvadt a zenekarba. Amennyiben mégis szólisztikus szerepet kapott egy-egy koncerten (főleg Frenreisz Károlynak köszönhetően), az hatalmas élvezetet jelentett - mindig vártam azokat a pillanatokat.

Tulajdonképpen az első, valójában teljes értékű, hosszú basszusszólót ezeken a koncerteken hallottam - másnap mindig "borzongva" meséltem hasonszőrű haverjaimnak, hogy "vagy öt percig csak a basszusgitár szólt teljesen egyedül"... Azonban Tóth Tamás nem csak szólózik ebben a darabban, hanem a basszusgitárt önálló, teljes értékű, valódi szólóhangszerré teszi, ami egyszerre képes egymásba fonódó dallamokat, valamint komplett ritmus szekciót megszólaltatni.

Tóth Tamás tolmácsolásában a "Vivienne" akár Jaco Pastorius 1986-os "Honestly" c. szólólemezének is ékköve lehetne!

A Supergroup számomra afféle mérföldkő zenekar. Megnyitotta "fülemet" a jazz irányába! Először - miután felfedeztem, hogy a korábban számomra ismeretlen tagok tulajdonképpen a Dimenzió együttes - csak a Dimenzió és Dés László irányába, majd Tóth Tamáson "keresztül" eljutottam Jaco Pastoriushoz, és végül szépen sorban a többi kedvencemhez.

De megnyitotta "fülemet" egy másik világba is, hiszen Másik Jánoson át "vezetett" az út az Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Bizottság megismeréséhez, zenéjük szeretetéhez.

Nem tudok jobb zárógondolatot írni, örömmel tölt el, hogy létezik ez az album, amelyen nyolc zenész egy kicsit szebbé, jobbá teszi világunkat - legalábbis addig, amíg hallgatjuk.