Sem az énekesnőről, sem az albumról (és annak alapjául szolgáló filmről) nem tudok elfogódottság nélkül írni. A hanglemezt több százszor meghallgattam, az "Üvegtörők" c. filmet pedig a nyolcvanas évek elején / közepén az összes számomra elérhető mozi összes vetítésén megnéztem.

A fő ok természetesen Hazel O'Connor személye volt, de megfogott a filmben bemutatott világ az összes szennyével együtt, és megfogott a zene, ami egészen más volt, mint az addig nagy kedvencem, "az őszinte, kőkemény rock".

A hetvenes évek végére a nagy rock bandák és zenészek kiadták magukból a "lényeget", újabb és újabb albumaik már nem érték el a korábbi színvonalat, feloszlottak, átalakultak, vagy éppen a drog és alkohol folyamodványaként meghaltak. Maga a rockzene kezdett "haldoklani" - és persze halódik azóta is, mert valljuk be őszintén,a hatvanas évek végének és a hetvenes évek legjobb albumait azóta sem sikerül még csak megközelíteni sem.

Tehát a rockzene és az azért rajongó generáció kezdett "megfásulni" (megöregedni), kellett valami új, kellett valami, ami felrázza a zenei ipart, kellett valamilyen újfajta zene, amit az ifjabb generáció magának érezhetett.

Érdekes helyzet és korszak lehetett, ami egyrészt kitermelte a sokat vitatott és különböző szinten megvetett és egyben megvett(!) punkzenét, valamint kitermelte a lemezkiadók által kitalált new wave-et. Érdekes módon, a két műfaj egyszerre áll nagyon távol, s egyben nagyon közel egymáshoz - maga Hazel is a punkzene világából lett egyik pillanatról a másikra new wave világsztár...

1979-ben Hazel O'Connor - miközben azon kesergett, hogy "1 fontos" dalszerzőként írja az igencsak középszerű dalokat az Albion Records számára - telefoncsörgésre riadt. A hívó egy "sosem hallott" casting ügynökség embere volt, aki visszautasíthatatlan ajánlatot tett.

Andy Czezowski, a londoni Roxy punk klub tulajdonosa kitalálta, hogy készíttet egy tv-filmet, a punk klubok életéről, a punk "életérzésről", amivel tulajdonképpen saját klubját reklámozza - ennek főszerepét ajánlották fel a teljesen ismeretlen (és tehetségtelennek tartott) Hazel O'Connor számára.

A film végleges forgatókönyve és annak zenéje menet közben alakult, egymáshoz "idomult", sőt, menetközben elvetették az "50 perces" tv-film tervet és igazi mozifilmet készítettek. Az eredetileg elképzelt punk "életérzésből", a végleges film afféle new wave cult film lett, az "1 fontos" Hazel pedig végre bebizonyította, hogy tud igazán értékes és maradandó dalszövegeket, dalokat is írni.

A film történetét akár sablonosnak is tekinthetnénk: Kate a sikertelen ám boldog és szerelmes énekesnőből megkeseredett, szerelmét és múltját elvesztő világsztár lesz - veszélyes dolog a sztárság. A filmet végigkísérő zene, Hazel színészi játéka, átalakulása (önmaga adása), az átmenet bemutatása a punk kocsmák koszos hangulatából a sztárság sterilségébe egy rendkívül szerethető és tényleg katartikus alkotást eredményezett.

Külön ki kell, hogy emeljem Jonathan Pryce alakítását, a félig süket szaxofonos szerepében, aki mindig ott van, mindig segít, akire mindig lehet támaszkodni, s akiről a filmben végig elhisszük, hogy valójában tud szaxofonozni - de nem, énekelni viszont annál jobban. Tulajdonképpen a teljes szereplőgárdában ő az egyetlen színész, nem is akármilyen!

A film azonnal nagy siker lett, Hazel O'Connor azonnal ünnepelt sztárrá vált (a valóságban is), a filmből készült albumból pedig több millió példányt adtak el, 28 hétig egyfolytában szerepelt a slágerlistákon. A siker különös folyamodványa, hogy Hazel O'Connor a Breaking Glass zenei anyagával azonnal koncertkörútra mehetett, amely turnén egy akkoriban teljesen ismeretlen csapat a Duran-Duran kísérte,s  amely zenekar végeredményben sokkal híresebb, "sztárabb" lett, mint maga Hazel O'Connor.

Nem igazán tudni az okokat, de a szocialista rendszerben bevált gyakorlat ellenére a filmet a szokásos 10-15 év átfutási idő helyett '82-ben el kezdték vetíteni az akkori filmklubok, így Magyarországon is pillanatok alatt ismertté és kedveltté vált. A hanglemez beszerzése azonban komoly akadályokba ütközött, ahhoz kizárólag külföldi kapcsolatokkal, külföldön élő rokonokkal rendelkezők juthattak hozzá, vagy megfelelő anyagiak ellenében néhány hazai "seftesnél" lehetett beszerezni.

Ezen okok miatt az esélytelenek nyugalmával rendeztem el magamban, hogy soha nem lesz Hazel O'Connot lemezem, így igazi traumaként ért, amikor '82 karácsonyán egy nagyon kedves ismerősöm (ezúton is csókoltatom) valódi Jézuskaként megajándékozott vele...

1984. december 17. nagyon fontos dátum Hazel O'Connorr-al való viszonyomban - ekkor jött először Magyarországra, s hallgathattam meg először a Breaking Glass zenei anyagát koncerten. A koncert sk. kalózfelvételét a mai napig őrzöm. Később többször is volt alkalmam még látni, hallani, de mindig az első találkozás az igazán meghatározó...

Az album - a film nélkül is - a mai napig önálló életet él. Rendszeresen előkerül, utalnak rá, maga Hazel is legközelebb novemberben tart Breaking Glass turnét, amely során a teljesen ugyanolyan ám mégis nagyon-nagyon rossz  Cover Plussz és az egy kicsit jobb Sons and Lovers anyagát is újra bemutatja.

Ezzel vissza is jutottunk a filmbeli Kate történetéhez, aki nagyon gyorsan a csúcsra ért, de hogy meddig maradt (marad) ott már erősen kétséges. Hazel O'Connor 1980-ban olyan csúcsra ért, amit soha többet még csak megközelíteni sem tudott. Feltétlen és lelkes rajongójaként az "Üvegtörőkön" kívül mindössze egy albumot tudnék kiemelni lassan 40 éves zenei pályafutásából: Over the Moon - koncertfelvétel 1993. A lemez legkülönlegesebb színfoltja az, amikor a new wave ikonikus alakja elénekli Gershwin legismertebb szerzeményét, a jazz alapművét a Summertime-ot...

Együttesekről, zenekarokról szóló további érdekes beszámolókat olvashattok a Long Audioblogon.

Nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a "végleges" hangsugárzóm két utas állványos legyen, vagy panelsugárzó. Bár egészen eltérő méretűek, különböző elven működnek, mégis nagyon sok közös tulajdonságuk van. Hihetően építik fel a teret, nagyon szép, valósághű a középsávjuk, gyorsak, de sajnos többé-kevésbé gyengélkedik a mélytartományuk. Az állványosok ugyanakkor pontosabbak, precízebbek lehetnek, a panelsugárzók pedig valóság hűbben jelenítik meg a hangszerek méretét, a felvétel helyszínének atmoszféráját.

Hol az egyiket szerettem, hol a másikat, így főleg két utas állványosak és panelsugárzók váltogatták egymást az évtizedek alatt, mire megtaláltam az igazit (Magneplanar) - azonban mindenféle lelki válság nélkül tudnék kicsi, állványos hangsugárzót is hallgatni újra, akár hosszútávon is.

Egyik kedvencem az LS3/5a, ami sok-sok év különbséggel két időszakban is elvarázsolt esténként zenét hallgatva rajta.

Direkt írtam csak típusszámot, hisz először egy 11 Ohmos Spendor gyártmány, majd évek múlva, egy 15 Ohmos Rogers került hozzám. Talán, többen felkapják a fejüket, hogy is van ez? Most akkor ugyanarról a hangsugárzóról, vagy két különbözőről van szó? A helyzet ettől bonyolultabb, mert bár a típusszám, a hangszórókészlet, a méret, stb. ugyanaz, mégis legalább 11 különböző hangsugárzóról van szó.

Az alábbi lista egy vakteszt sorozat eredményét tartalmazza, amely során összehasonlították és pontozták az autentikus típusokat (a Linn, JR és kínai utángyártás ebbe a csoportba nem kerülhet(ett) bele). Mint a pontszámból látszódik, hiába ugyanazon hangszórókból készülnek, teljesen azonos doboz- és keresztváltó-paraméterekkel rendelkeznek, hangminőségükben jelentős különbségek mutatkoznak - ezen azért érdemes egy kicsit elgondolkodni.

1. Harbeth 11 ohm   257.5
2. Chartwell 15 ohm   243.5
3. Rogers 11 ohm (lacquered)   243
4. Spendor 15 ohm   239.5
5. Spendor 11 ohm   233.5
6. KEF 11 ohm (lacquered)   233
7. Rogers 15 ohm   230.5
8. KEF 11 ohm   226
9. Audiomaster 15 ohm   217
10. Rogers 11 ohm   212.5
11. Rogers 11 ohm XLR   197

Néhány gondolat a múltról. A BBC szeretett volna egy olyan kontroll hangsugárzót, ami kisméretű, s amivel a világon bárhol ugyanazt a hangképet hallhatják a hangmérnökök, zenei szerkesztők, kritikusok - szerettek volna egy közös "nyelvet".

Mivel olyat, ami az általuk elvárt természetességnek, hangi semlegességnek, levegős megszólalásnak megfelelt volna, így 1977-ben terveztek egyet, melynek neve LS3/5A lett.

Hangszóróknak az olcsó és népszerű KEF B110-et, valamint T27-et választották, amihez egy speciális és bonyolult keresztváltót terveztek és az egészet beépítették egy aprócska, zárt dobozba. Az eredmény, várakozáson felüli lett, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a cégek sorban álltak a gyártási jogok (a név) megvásárlásáért, valamint, a több mint 100 000 pár eladott hangdoboz.

Az LS3/5a mai napig fogalom, referencia mindazok számára, akik elsődlegesen akusztikus zenéket hallgatnak, akik fogékonyak a szép és természetes középsávra, valamint a kis dobozoktól is szokatlan térhatásra. Magas impedanciájának köszönhetően remekül működnek csöves erősítőkkel (a 15 Ohmos változatot különösen szeretik a csövesek), ugyanakkor nagy teljesítményű félvezetősökkel meghajtva is egészen különleges hangképet hoz létre.

Természetesen megvannak a korlátai:

• Teljesen hiányzik a mélytartománya, amit egy 80-200 Hz közötti kiemeléssel imitálnak a fül számára.
• Bonyolult keresztváltójának, impedancia és fázismenetének köszönhetően nem minden erősítő képes meghajtani.
• Kicsi az akusztikai teljesítménye.

Sokan megpróbálkoztak hozzá méltó mélysugárzót építeni, azzal összehangolni. Ez leginkább még a Rogers cégnek sikerült az állványként is funkcionáló AB1-gyel. Sajnos még ez is elszínezte a felsőbasszust és a középtartományt, rontotta az impulzusátvitelt, állványként is használva pedig jelentősen csökkentette a térhatást. Ez is azt bizonyította (bizonyítja), az LS3/5a-t önállóan kell használni, el kell fogadni hiányosságait és élvezni kell előnyeit.

Az első nálam vendégeskedő LS3/5a tehát egy Spendor gyártmány volt, amit az adott korszak Magyarországon legjobbnak számító "néperősítőjével", a Denon PMA320-al hallgattam. A panellakás ellenére gyönyörű hangszerhangokat, érzelmeket, igazi, élő zenét kaptam. A szoba akusztikai problémái mintha megszűntek volna. A legnagyobb tette azonban az volt, hogy rövid idő alatt megkedveltette velem az opera műfaját (na jó, ebben Verdinek is része volt). Hosszabb ideig volt szerencsém hallgatni, ám akkoriban anyagilag nem engedhettem meg magamnak, így fájó szívvel visszaadtam tulajdonosának és eldöntöttem, hogy majd egyszer nekem is lesz.

Évekkel később, a Long oldalon bemutatott Sztatik elektrosztatikus hangsugárzó elajándékozása után hangsugárzó nélkül maradtam, így elérkezettnek láttam az időt, hogy végre legyen egy LS3/5a-m. Nagy-nagy izgalommal hazavittem egy Rogers típust és elhelyeztem kb. 6x6 méteres, 3,5 méter belmagasságú nappalimban, ami össze volt nyitva egy ugyanakkora méretű másik szobával. Az erősítésről egy Musical Fidelity A100 gondoskodott, ami csövesekre jellemző, nyugodt, meleg hanggal rendelkezett.

Sajnos a kapott eredmény nem igazolta várakozásaimat. A légtér túlságosan nagynak bizonyult a kis állványosoknak, amivel még szívesen megalkudtam volna (nem akartam velük házibulikat tartani), de a nagyobbik gond az volt, hogy közvetlenül egy sztatikus után lettek hallgatva, annak hangját kellett volna pótolniuk, elfelejtetniük. Az sajnos nem ment. Minden előnyük ellenére nagyon hiányzott a hangjukból a hangszerek, zenészek, énekesek mérete - hiányzott mindennek a teste.Szomorúan, de vissza kellett adnom.

A kétszer is megtörtént "kényszerű" visszaadás ellenére a mai napig kellemes emlékeim vannak az LS3/5A-ról, azt rendkívül jó hangsugárzónak tartom, a hangjában fellelhető pozitívumokra bármikor "vevő" lennék.
Már azt is tudom, hova fogok venni belőlük, csak a megfelelő alkalmat várom. Nem kinevetni, de ha lecserélem házimozim jelenlegi hangsugárzóit - melyeket már 15 éve hallgatok - 5 db egyforma LS3/5a fog bekerülni helyettük.

A Long Pinterest oldalon, mintegy 300 különböző LS3/5a fotó tekinthető meg.

Nagyon gyakran felmerülő, afféle alapkérdés, hogy hangrendszerünk összeállításánál mire hány százalékot költsünk a keretösszegből?

"Mindentegybe" rendszereknél - függetlenül attól, hogy a TESCO állította össze számunkra, vagy a Linn - egyszerű dolgunk van. Megvesszük, hazavisszük, bekapcsoljuk és hallgatjuk.

Azonban még az ilyen, alapvetően szerencsés vásárlókhoz is eljutnak a hírek holmi kábelekről, állványokról, alátámasztásokról, tápszűrőkről, és ha nincsenek kellően felvértezve ellene, előbb-utóbb azt veszik észre, hogy ők is csereberélnek, variálnak, kalkulálnak és nagyokat buknak - azonban sokkal kevesebb pénzt, időt energiát veszthetnek, mint azok, akik részegységekből építkeznek, ráadásul ész nélkül.

Mielőtt belevágunk egy hangrendszer összeállításába, először is illik (kötelező!) sok-sok mindent meghallgatni, hogy egyáltalán sejtsük, mit is szeretnénk, valamint feltétlenül érdemes gondolkodni. Igazából azt is el kell(ene) dönteni, hosszú távra tervezünk - akár több évtizedre -, vagy veszünk valamit, aztán majd bővitgetjük, csiszolgatjuk a jövőbeni lehetőségeinktől függően.

Amennyiben eljutottunk odáig, hogy nagyjából tudjuk, mit szeretnénk, a pénz is együtt van, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan építkezzünk optimálisan, miként hozhatjuk ki adott pénzből a számunkra(!) legjobbat.

Létezik két, összetartozó "ökölszabály", amit kénytelen vagyok most is leírni, bár ez a blogbejegyzés nem erről szól:

1. Egyetlen készülék, hangsugárzó, kábel, stb. hangja sem javul, nem fog jobban tetszeni, ha sikerül nagyon "ócsóé" hozzájutni - az alku mértéke nem növeli a későbbi élvezeti értéküket!
2. A készülékek (stb.) hangminőségét nem az áruk határozza meg - tehát egy készülék hangja nem attól fog majd tetszeni, hogy az ára sok-sok nullát tartalmaz.

Most, hogy ezen túljutottunk, beszélhetünk végre a százalékokról.

Az ősi alapszabály az volt, hogy pénzünk 40 százalékát hangsugárzóra, 30-at erősítőre, 30-at forráskészülékre költsük. Ezt a Linn úgy módosította, hogy a front end legyen akár 70% - természetesen valamelyik Linn Sondek lemezjátszó - minden egyebet pedig vegyünk meg a maradékból. Logikus elgondolás, csak nem szokott beválni. A hangsugárzó gyártók javaslata, valamint sokak tapasztalata alapján, legtöbbet a hangsugárzóra költsük - akár 70-80%-ot is -, a maradékkal pedig kezdjünk valamit. Ez a javaslat már gyakrabban beválik, mint a Linn féle, de mégsem az igazi - az okáról még írok pár gondolatot.

Térjünk azonban vissza a régi szabályhoz (40-30-30). Abban az időben, amikor ez a javaslat elfogadottá vált, még nem ismerték a kábelek, állványok és egyéb kiegészítők szerepét, hatásukat a rendszer hangjára. Azóta sok minden történt, elfogadottá vált, hogy igenis nem mindegy, milyen kábelezést használunk, mire tesszük a készülékeket, stb. Ennek következtében a napjainkban érvényes alap javaslat: 30% hangsugárzó, 30% erősítő, 30% jelforrás, 10% kábelezés+alátámasztás.

Ezt tulajdonképpen tekinthetjük nagyon jó kiindulási alapnak, amivel a kezdők, a kevésbé tájékozottak nem igazán nyúlhatnak mellé. Az esetleges rossz készülékválasztás esetén a lehető legkisebb anyagi veszteséggel tudnak cserélni, változtatni.

Több évtizednyi zenehallgatás (hifizés) során azonban érdekes tapasztalatokra tehet szert a nyitott fülekkel "szemlélődő", hallgatózó és nem utolsósorban megfelelő nyitottsággal rendelkező zenehallgató. Időnként hallhatunk olyan, kifejezetten olcsó rendszereket, melyek ellent mondva mindenféle ismeretnek, szabályszerűségnek, árcédulának, rendkívül jól, sok-sok örömet okozva szólnak, vagy éppen ellenkezőleg, sok-sok nullás árú rendszerek szólnak fárasztóan, elviselhetetlenül rosszul - sajnos ez a sokkal gyakoribb eset. Mi lehet ennek az oka? Hogyan lehetne az első variációt (az olcsón elfogadhatóan jót) elérni? Miért szól(hat)nak oly rosszul nagy gonddal összeválogatott nagy rendszerek?

Tehetnénk fel még számtalan hasonló kérdést, amire sajnos a pontos választ nem ismerjük, azonban, ha lebontjuk egyedi esetekre, akkor (talán?) már lelhetünk válaszokra!

Néhány kiragadott példa:

Egy 30 éves szíjhajtású lemezjátszó egy korabeli integrált erősítővel - amibe még jó phono-t építettek - és kétutas 30 éves angol kisdobozzal garantáltan el fog varázsolni mindenkit, akiknek elsődlegesen az akusztikus hangszerek hangja és a jó tér a fontos. Ráadásul, mindezt kb. 100 000 Ft-ért teszi (használtan). Vannak azonban ettől is meglepőbb jelenségek, amikor legfeljebb 20-30 000 Ft értékű "rendszerek" képesek hihető jelenlétérzetet, teret, érzelmeket közvetíteni. Ezen jelenségek (rendszerek) taglalása, azonban már túllép a megszokott és elfogadott elveken.

Legyen akkor egy példa a másik végletre is.

Ha erősítőnek néhány wattos SE erősítőt választunk, akár többmilliós, ezüst kimenő-transzformátorokkal, hangdoboznak pedig valamelyik nagyobb (drágább) Dynaudio-t, a kapott hang - az árcédula ellenére - semmiféle örömet nem fog okozni.

Némi gondolkodás (és sok-sok tapasztalás) után előbb-utóbb mindenki számára világos lehet, hogy hangrendszerünk elemei gyakran épp annyira összeférhetetlenek egymással, mint egy panelház lakói, vagy éppen fordítva, ideális kapcsolatuk az "égben" köttetett.

Ennek a jó / rossz kapcsolatnak két könnyen emészthető oka is van. Az okok gyakran visszavezethetőek technikai paraméterekre, valamint hangi jellemzőkre. Könnyen belátható, hogy egy 3 wattos csöves semmit sem tud kezdeni egy olyan hangsugárzóval, aminek meghajtásához "erőműre" van szükség, vagy egy erősítőt, amelyik érzékeny a kábelkapacitásra, "őrületbe lehet kergetni" a hangszóró-kimenetére kötött ribbon kábelekkel.

Van azonban még egy ok, ami azonban paraméterekkel kevéssé magyarázható, de az igazán jó hangrendszerekre - ártól függetlenül - egyaránt jellemző. Erre használják (használjuk) a szinergia szót - a rendszer alkotóelemei szinergiában vannak egymással. Olyan jól összeillenek, hogy a végeredmény messze felülmúlja mindazon várakozásokat, melyeket áruk alapján várhatnánk.

Tehát a jelszó, szinergia (összetartozás, együttműködés, egyensúly, kiegyenlítettség, stb.)

Visszatérve az eredeti témához - mire, hány százalékot költsünk -, maradjunk a már említett 30-30-30-10% elosztásnál, vagy keressük a szinergiát! No de, hogyan is kellene azt tenni?

Úgy gondolom, egy hangrendszer legmeghatározóbb eleme a hangsugárzó. Nehéz rátalálni az igazira, de ha sikerült, az tényleg örök darab marad(hat). Tehát először keressük meg a számunkra legszimpatikusabb hangsugárzót - nem a legdrágábbat! Nem szabad kapkodni és nem szabad semmit sem az ára miatt lenézni, vagy éppen felértékelni. Sokszor példálóznak velük - ezért én is bátran teszem - egy LS3/5a, Celestion SL6/600/700, B&W 801, Shahinian Compass / Obelisk, stb. nem az áruk miatt okoznak az irántuk fogékonyak számára élethosszig tartó örömet.

Van azonban egy nagyon fontos és szomorú észrevétel (szabály). Amennyiben többször, többféle rendszerben is tetszik egy-egy adott hangsugárzó, sajnos semmiféle biztosíték nincs arra, hogy ugyanazon gyártó nagyobb (drágább) hangsugárzója még jobban fog!

Tehát először mindenképpen a nekünk legjobban tetsző, még megfizethető hangsugárzót vegyük meg - ezzel hosszútávon nagyon sok buktatót, tévutat és pénzt spórolhatunk.

A következő lépés az erősítő. Könnyen belátható, hogy a hangsugárzókban rejlő lehetőségeket csak egy olyan erősítő fogja kihozni belőlük, amivel technikailag, hangilag illeszkednek és főleg(!), meg van közöttük a szinergia. Könnyű nekem mások pénztárcájával vigéckedni, de az erősítőn nem szabad spórolni, nem szabad félni akár a választott hangsugárzónk árának többszörösét is kiadni rá - erre az utóbbi években egyre többen jönnek rá.

Amint megtaláltuk a számunkra (és egymás számára) legjobb, még megfizethető erősítő-hangsugárzó párost, akár fel is lélegezhetünk, mert egy ilyen kapcsolatból elrontani a hangot, már művészet - lehet, de ahhoz nagyon kell igyekezni.

Ezután jöhet a front-end, a kábelezés, az állványok és egyéb kiegészítők - de csak szép lassan, kapkodni, "beleugrani" semmibe sem szabad. Ezen eszközöknél szintén érvényes az alapigazság, a számunkra legjobb hangminőséget sohasem az ár határozza meg!

Kérlek titeket, hogy a megfelelő áraránnyal, fontossági sorrenddel kapcsolatos tapasztalataitokat, véleményeteket minél többen írjátok meg - elvégre egymás hibáiból, eredményeiből okulhatunk a legtöbbet.

További érdekes hangtechnikai, zenei blogbejegyzéseket olvashattok a Long audioblogon is.