A blog eddigi életének leghosszabb ideig készült beszámolóját olvashatjátok, hiszen az x2audio zajszűrő-megoldásaival való személyes tapasztalatszerzés 2017-ben indult. Igaz, akkor még nem volt x2audio nem volt tervben, hogy az ötletekből egyszer majd minden zenehallgató, minden filmnéző számára elérhető zajszűrő-rendszer lesz.

2017-ben meglátogatott Sükösd Gábor, és magával hozott egy saját tervezésű virtuálisföldet (ground box), majd elhozott és megmutatott egy a tápellátásra köthető párhuzamos zajszűrőt, néhány hónap múlva elkészítette a LessLoss Blackbody „sükösd-féle” változatát – ami nem mellesleg hatásosabb, mint a világhírnevet szerzett, eredeti „feketetest” –, majd szinte havonta lett egy-egy újabb ötlete.

Az évek alatt Gábor sok-sok mindent kitalált, sok-sok mindent kipróbálhattam, és sok-sok alkalommal voltam kénytelen a tervező „nénikéjét” szidni, amikor a kipróbált és megszeretett eszközöket vissza kellett adnom. A „nénikéje emlegetésével” ráadásul nem voltam egyedül, mert Gábor másokhoz is elvitte ötleteinek tárgyiasult formáját, másoknál is bezsebelte a pozitív véleményt, majd másoknál is összecsomagolt, és a bemutatott tárggyal együtt távozott.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy most azért egy kicsit igazságtalan voltam, mert a rendszerembe már 2017-ben bekerült Gábor egyik virtuálisföldje, 2018-ban pedig kaptam tőle egy párhuzamos tápszűrőt, amely készülék tulajdonképpen akár az x2audio „alapkőletételének” is tekinthető.

…viszont a BlackBody-jellegű ötletének tárgyiasult formáját 2018-tól sem sikerült tőle beszereznem, és a sokak által „dinamitrúdnak” nevezett tárgyakból is csak a megmutatása után évekkel, 2022-ben sikerült elkunyerálnom egy saját szettet. Tehát, nyugodtan írhatom, Gábor időnként olyan, mint a mesebeli leányzó, aki hoz is, meg nem is, ad is, meg nem is, de azért szeretjük.

Az előbb azt írtam, hogy az első párhuzamos tápszűrő akár x2audio alapkő is lehetne, azonban a valódi alapkő, a valódi alapötlet, az a tárgy, amiből az x2audio szűrőrendszere kifejlődött, az bizony a rejtélyes „dinamitrúd” – amit néhány hobbitársunk tamponként emleget, mások pedig nitrotöltőnek neveznek. A „dinamitrúd” az elmúlt években abszolút univerzális és hatásos eszköznek bizonyult az elektromos zajokkal szembeni állandó küzdelemben – legalábbis azoknál, akik hozzájuthattak.

Úgy vélem, tényleg nem túlzok, ha a világunkat egyre nagyobb mennyiségben elárasztó elektromos és elektromágneses zajok elleni védekezést „küzdelemnek” hívom, ráadásul legfeljebb csak csatákat nyerhetünk, de a háborút soha.

A világ zenehallgatói, filmnézői, vagyis hifistái és „házimozistái” bármilyen készüléket vásárolnak, bármilyen rendszert állítanak össze, az sokkal rosszabb minőséget, sokkal kevesebb élményt fog nyújtani, mint tehette volna akár csak 50 évvel ezelőtt, amikor még alig volt bármiféle zavaró jel a tápellátáson. Némi túlzással akár azt is írhatnám, hogy ma már a tápellátáson, a tápvezetékeken lévő direkt és indirekt frekvencia- és energiahalmaz „csak nyomokban” tartalmazza a 230 V / 50 Hz-et.

A világunkat elárasztó elektromágneses hullámok – melyek egy részét direkt hozzuk létre, másik része pedig az elektromos készülékek működésének negatív hozadéka –, azonban nem csak a tápellátáson generálnak elektromos zajt, hanem kíméletlenül zajt gerjesztenek a hangszórókábelekben, IC-kábelben, ethernet kábelben, stb., és garantáltan megváltoztatja a bennük futó hasznos jelalakot, garantáltan bekúsznak készülékeinkbe és garantáltan megváltoztatják azok működését.

Az elektromágneses zajokat ráadásul nem érdekli, hogy a nulla, a fázis, vagy éppen a védőföldvezetéken gerjesztenek elektromos zajt, a szomszéd modemének kapcsolóüzemű tápját nem érdekli, hogy a fázison, vagy a nullán küldi át nekünk a „szemetet”. Sajnálatosan, de sajnos jelen van a „szemét” a hangszórókábel mindkét ágán, keresztváltó minden elemében, jelen van a hangszórótekercsben, és persze, jelen van a készülékek minden alkatrészében, minden vezetékében – szóval, mindenütt.

A probléma nagyságát érzékelendő okból ismét túlzok, de időnként már-már csodának tekinthető, hogy pl. egy zsúfolt, irodaházakkal, szolgáltatókkal telepakolt, metróval, villamossal, alapos mobillefedettséggel rendelkező nagyvárosban egyáltalán képesek a hangrendszerek minőségi módon megszólalni.

A problémát tovább növeli, hogy a környezetünkben lévő elektromágneses jeleket (zajokat) pl. a tápvezetékek, mint antennák összeszedik, majd, mint antennák, le is sugározzák. Tehát pl. a kapcsolóüzemű tápok által gerjesztett elektromos zaj nem marad a tápvezetékben, hanem abból (mint antennából) elektromágneses zaj formájában kisugárzódik a nagyvilágba, hogy majd egy másik vezeték – pl. hangszórókábel -, mint antenna összeszedje. Ez ám az örök körforgás.

Az elektromos (elektromágneses) zajok ellen, tehát érdemes védekezni, amihez a piac nagyon sokféle szűrőeszközt kínál. Ezeknek sajnos a pozitív hatásaik mellett lehetnek negatív hatásaik is. A leggyakrabban emlegetett negatív hatás az, hogy csökkentik a dinamikát, punnyasztják a hangot, aminek még az oka is ismert. Ha egy fogyasztó és az elektromos hálózat közé sorosan bekötünk egy szűrőegységet, akkor a szűrőegység energiaáteresztőképessége, gyorsasága meghatározza, hogy a fogyasztó - mondjuk egy erősítő - mekkora elektromos-energiából táplálkozhat átlagosan, és mekkora energiát, és persze milyen gyorsan tud az impulzusszerű igények esetén „felszippantani”.

Az első tápösvényemet 1987-ben építettem ki, és ha jól emlékszem 1990-től használok különféle megoldásokat a minél jobb, minél zajtalanabb tápellátás érdekében. Időnként megdöbbenek azon, hogy a tápellátás problémáival kapcsolatban, bizonyos körökben még mindig „Paksot” emlegetik, megdöbbenek azon, hogy a „tudomány szerint” a készülékek trafói úgyis mindent megoldanak, megdöbbenek azon, hogy az egész rendszert és vezetékeit érintő „zajproblémát” sokan semmisnek tekintik. Valamint, dermedten konstatálom, hogy a házimozisok döntő többsége hamarabb fog pénzt áldozni eggyel több hangcsatornára, mint a meglévő csatornák megfelelő tápellátására, zajszűrésére. Ez van.

Elnézést a kicsit csapongó bevezetésért, de úgy éreztem, ezeket le kell írnom, mielőtt belevágok az x2audio szűrőinek bemutatásába.

Van tehát egy probléma, ami minden zenehallgatót, minden házimozitulajdonost egyaránt érint, ráadásul a probléma minden nappal egyre csak nő és nő. Ha igazán őszinte és tényszerű szeretnék lenni, akkor bizony be kell ismerjem, hogy a „problémához”, vagyis az elektromos, elektromágneses zaj növekedéséhez magam is hozzájárulok, amikor pl. 2-4-8 switch használatát javaslom.

Az x2audio szűrői eme „problémák” csökkentésére kínálnak ismereteim szerint, egészen egyedi módon működő megoldást, melynek alapja az a bizonyos „dinamitrúd”.

A mai „dinamitrúd” azonban már nagyon nem az, amit évekkel ezelőtt megismertünk – jelentősen megnőtt a hatásfoka, nőtt a szűrési tartománya, stb. Azok kedvéért, akik anno nem találkoztak vele, ezennel le is zárom a „rúd” emlegetését, és térjünk rá a jelenre, és a jelen szűrőire.

Az x2audio szűrőcsalád három területen veszi fel a harcot a nemkívánatos zajok ellen.

Először is a forrásnál, ami jelen esetben minden olyan készüléket magában foglal, melyek rendelkeznek USB-porttal – modem, router, switch, dac, streamer, de lehet akár TV is. Mivel ez a szűrő még nincs teljesen készen, még nem került bele az egységes fadobozba, ezért csak a múltról tudok beszámolni.

A „múlt” alatt azt értem, hogy az ötletelés, a tervezés során kaptam belőle egy korai változatot, valamint Gábor egyéb USB-s ötletei alapján, készítettem magamnak USB-s zajszűrőket. Ezek állandó részét képezik rendszeremnek, használom hálózati-lejátszómba, TV-mbe(!), és routerembe dugva.

Vitathatatlan, hogy van hallható és látható(!) hatásuk, vitathatatlan, hogy van létjogosultságuk, és vitathatatlan, hogy a sokak szerint perdöntőnek gondolt „csak egyesek és nullák” ellenére, a digitális technika – beleértve a netes forráseszközöket is –  legalább annyira érzékeny az elektromos zajokra, mint lemezjátszótű a hanglemezeken lévő koszra.

A béta-verziós zajszűrő tulajdonképpen ugyanazt az eredményt adja a routerembe, vagy hálózati-lejátszómba dugva – vagyis szélesebb, mélyebb színpad, jobb hangszerpozicionálás, simább hangszerhangok, és úgy vélem, nagyobb a dinamika, nagyobb a „távolság” a halk és hangos részek között. Filmek esetén szintén hasonló a hatás, akár a routerhez, akár a TV-hez csatlakoztatjuk az USB-s szűrőt – szebb, mélyebb tónusú színek, több részlet a háttérben, részletek megjelenése a homogénnek gondolt fekete és fehér felületeken. Olyan, mintha több információt engedne át a rendszer, a TV az eredeti felvételből. Ergo, nagyon várom a végleges, sorozatgyártásra kerülő, és a béta-verziótól sokkal hatékonyabb változat megjelenését.

(Egy, a témakörhöz tartozó kiegészítés. Optikai kábelen kapom a netet, ami a modemembe van csatlakoztatva, majd onnan a jel egy 7 méteres ethernet kábelen keresztül jut a fő routerembe. A béta-verziós USB-szűrő hatása a routerbe csatlakoztatva erőteljesebb, mint a modembe dugva. Ennek talán az lehet az oka, hogy a jelet optikai kábelen kapom, lehet, hogy más. Mindenesetre érdemes mindkét készüléken próbát tenni.)

Az x2audio szűrőcsalád második tagja, azaz tagjai az erősítő-hangszórókábel-hangsugárzó hármason lévő zajokra koncentrálnak.

Az erősítőt és a hangsugárzót alapvetően össze kell kötni valamilyen hangszórókábellel, amely vezeték elektromos vezető lévén összeszed a környezetéből mindent, amit a környezetében lévő elektromágneses jelekből, zajokból csak tud. Ha meg már összeszedte, azt visszaküldi az erősítőnek, és a hasznos jelhez keverve, továbbküldi a hangsugárzónak. Bár a hangsugárzóvezetékek mindkét ága (+/-) megtesz mindent azért, hogy minél több zajt szedhessen össze – sőt, „lelkesen” gyűjti a zajokat a keresztváltó minden alkatrésze, de még a hangszórótekercsek is -, de az x2audio mégis csak a „+” vezetékre koncentrál, aminek okát az erősítők felépítésében kell keresni.

A hangszórókábelek „-” ága, a hangsugárzók és erősítők „-” csatlakozója a tápellátás nullájával van azonos potenciálon, tehát a „-” vezetéken keletkező zajok előbb-utóbb maguktól is távoznak – legalábbis az elmélet szerint. Azt, hogy a helyzet azért ettől egy kicsit bonyolultabb, mi sem jelzi jobban, hogy a hangsugárzók negatív pólusára kötött bármilyen virtuálisföld, például, egyetlen 9 V-os elem is képes pozitívan befolyásolni a hangképet.

Azonban, az egyértelmű, hogy az igazi gondot, a hangszórókábelek „+” ága jelenti, amely probléma orvoslására, vagyis a hangszóróvezetéken keletkező zajok csökkentésére az x2audio kétdobozos megoldást kínál. Egyik dobozt az erősítő, a másikat a hangsugárzó „+” csatlakozójára kell kötni a hangsugárzó-kábellel párhuzamosan.

…és ezzel el is jutottunk arra a pontra, amikor végkép nem halaszthatom tovább, hogy megpróbáljam leírni, miként is működik a szűrő.

Az alapelv az, hogy annak ellenére, hogy különböző helyen lakunk, különböző rendszereket hallgatunk, nagyon sokféle és területenként más-más mennyiségű és „összetételű” elektromágneses sugárzás ér minket és éri készülékeinket, nagyon sokféle elektromos zaj van az elektromos hálózaton, léteznek azonosságok. Léteznek „zajok”, melyek nagy valószínűséggel mindenütt jelen vannak, mindenütt gondot okoznak, ráadásul általában erőteljesebbek, „hangosabbak”, mint a többiek.

Ezeket a zajokat kellene tehát elsődlegesen kiszűrni az erősítő-hangszórókábel-hangsugárzó rendszerből, ezeket a zajokat kellene kiszűrni a tápellátásból, és kellene mindezt úgy megoldani, hogy a hasznos jel érintetlen maradjon, sőt, az semmilyen plusz eszközön, plusz csatlakozón ne menjen keresztül, valamint kellene úgy megoldani, hogy a tápellátásban ne jelentsen szűk(ebb) keresztmetszetet. Valamint – és erre kevesen gondolnak –, úgy kellene a zajt a hasznos jelből, a tápellátásból eltüntetni, hogy az ne kerüljön át a nullára, ne kerüljön át a védőföldelésre.

…és akkor még nem is említettem, hogy a nullavezeték(ek) a védőföldelés vezetékei maguk is antennaként viselkednek, tehát ugyanazon zajok, melyek a fázison és / vagy „+” vezetéken keletkeznek / jelen vannak, a nullán és védőföldelésen is megtalálhatóak, mérhetőek, hang- és képminőség romlást eredményeznek.

Az erősítő-hangszórókábel-hangsugárzó viszonylatban a „zajösszeszedő” maga a hangszórókábel, ami ezt a zajt „visszaküldi” az erősítő elektronikájába és tovább küldi a hangsugárzó keresztváltójába.

Az átlagos hangszórókábelt 2,5 méternek tekintve, előre kiszámolható, hogy azon milyen frekvenciatartományokban indukálódnak elektromos zajok. Ha ismerjük a frekvenciát (frekvenciatartományokat), akkor semmi mást nem kell tenni, mint az adott frekvenciákat a hangszórócsatlakozókon keresztül a kábel elején (erősítő) és a kábel végén (hangsugárzó) ellenfázisban visszatáplálni a rendszerbe. A fázis / ellenfázis miatt az adott frekvencia, frekvenciatartomány amplitúdója csökken, vagy éppen nullázódik, a hasznos jel pedig nem változik.

Logikus, és egyben zseniális az ötlet, azonban az x2audio megvalósítása még zseniálisabb.

A zaj kioltásához szükséges ellenfázisú jel generálásához, fázisfordításához és elektromos jelként a rendszerbe-juttatásához szükség lenne jelgenerátorra, áramforrásra, és persze információra az adott helyen adott hangsugárzó-kábelben elektromos zajt indukáló elektromágneses katyvaszról.

Nos, az információhordozó, a jelgenerátor, és az áramforrás nem más, mint maga az elektromágneses hullám, ami a gondot okozza, ami ugyanúgy feszültséget indukál a szűrőben, mint a hangszórókábelben, s amit fázisfordítás után „csak” össze kell ugrasztani a hangszórókábelben keletkezett zajjal. Amikor Gábor ezt így leegyszerűsítve elmagyarázta, lerajzolta nekem, kedvem lett volna kalapot emelni, mélyen meghajolni az ötlet és az ötlet megvalósítója előtt.

A dobozokban elhelyezett elektronikák paraméterei nem teljesen azonosak, apró, néhány százaléknyi eltérés van közöttük, ami azt eredményezi, hogy a hangszórókábel elejére és végére bekötött doboz nem pontosan ugyanazon frekvenciákat küldi a rendszerbe ellenfázisban, hanem némileg eltérőket, ezért az együttes szűrési tartományuk kiszélesedik, hatásuk megerősödik.

Az x2audio szűrőrendszer önálló elemenként építhető ki, elemenként bővíthető, átrendezhető, amivel a rendszer hangja (képe) lépésekben javítható. Ez az erősítő-hangszórókábel-hangsugárzó hármas esetében nagyon sok lehetséges variációt jelent. Mivel az elmúlt, mintegy egy évben a különböző variációkat többször, többféle erősítővel, többféle hangsugárzóval, többféle kábelezéssel is volt módomban meghallgatni, ezért „csak” a tendenciára, az általánosságokra térek ki.

Rendkívül rövid (monó végfok hangsugárzó mellett) és extra hosszú (pl. NAIM) hangszórókábelek esetében nem tudom, hogy milyen lehet a szűrők hatása. Bikábelezés esetén nem tudom, hogy mi a legjobb elrendezés. Az, hogy a hatás ezekben az esetekben is létrejön nem kétséges, de a változás milyenségének meghatározásához nem rendelkezem elég tapasztalattal.

1 db doboz az erősítőn, vagy 1 db doboz a hangsugárzón, vagy bármely olyan helyzet, amikor eltérő darabszámú szűrő kerül „ide” és „oda”, a hangkép romlásához, a zenehallgatási kedv, jelentős csökkenéséhez vezet.
Ebből logikusan következtethettek arra, hogy a hangszórókábel mindkét végére kell egy-egy doboz – ami abszolút helytálló.
Valamint az említett építőkocka jellegből arra is következtethetnétek, hogy több, de ugyanannyi darabszámú doboz „itt és ott” további előrelépést jelent – ami viszont, csak ötven százalékban helytálló, amely kijelentésemet mindjárt megértitek.

Az alaphelyzet tehát az, hogy az erősítő és a hangsugárzó csatlakozóinak „+” termináljaira bekötünk 1-1 x2audio „kicsi dobozt”, vagyis kicsi tápszűrőt, és elégedetten, boldogan hátra dőlünk. Nagyobb légtér, pontosabb, cizelláltabb hangszerhangok, gyorsabb hangmegindulások, jobban követhető hanglecsengések, stb. jelzik, hogy bekötöttük a dobozokat.

A korrektség kedvéért feltétlenül le kell írnom, hogy eme változások ellenére volt olyan meghallgatás, olyan összeállítás, amikor a szűrős hangkép többünknek nem tetszett, valamint azt is le kell írnom, hogy volt eset, amikor a hatás a személyes kedvencemmel a „nagy” tápszűrővel egyenértékű volt.
Nem tudom, hogy a „tetszésindex” az erősítő-hangszórókábel-hangsugárzó rendszer valamelyik elemétől, vagy hármójuk összehangoltságától függ, de javaslom, hogy saját rendszerben való meghallgatás nélkül eme dobozok ügyében senki se ítélkezzen – se pro, se kontra.

A következő lépés, a 2-2 doboz lenne. Mondom, lenne, de a világon senkinek sem javaslom ezt a megoldást. Addig, amíg az 1-1 felállás eredménye pozitív (az említett esetek kivételével), a 2-2 kifejezetten visszalépést hoz, méghozzá akkorát, hogy jobban járunk, ha egyáltalán nem kötünk szűrőket a hangszórókábel elejére / végére.

Ha eme élmény nem késztet minket „visszavonulásra”, és bekötünk 3-3 szűrőt, akkor ismét jön a mosolygás, mert az 1-1 darab okozta pozitív változások tovább erősödnek. Még több részlet, még több információ, még nagyobb zenehallgatási kedv.

Majd tovább lépve a 4-4 dobozos megoldáshoz, ismét romlik a hangkép.

Nem tudom miért, nem tudom, van-e értelme, nem tudom, hogy a fülem csap-e be, de az 1-1, 3-3 dobozszám előrelépést, a 2-2 és 4-4 pedig hátra lépést okoz. Ebben az a jó hír, hogy a lehetőségek ellenére az 1-1 dobozos verziót tudom leginkább ajánlani nektek.

Egyszer már utaltam a korrektségre, ezért most is rá hivatkozva le kell írnom, hogy a három szűrési lehetőség, szűrési hely közül nem ez a favoritom, nem ezt ajánlom / ajánlanám elsőként beszerezni. Sőt, még másodiknak sem, mert másodikként az USB-s szűrőt ajánlom figyelmetekbe, amiből egyenesen következik, hogy az x2audio szűrői közül a kedvencem a tápszűrő.

Ha még „itt” vagytok, kíváncsiak vagytok a – szerintem – lényegre, akkor jöjjön a legnagyobb, legsúlyosabb szűrő, a tápszűrő, amely készülék mindig, minden alkalommal, minden összeállításban – és most figyeljetek – bármely falialjzatba, bármely elosztóba, bármely más tápszűrőbe bedugva mindig pozitív élményt adott.

Mint már említettem, az x2audio szűrőin nem megy keresztül a jel, nem megy keresztül az energia, hatásukat párhuzamosan fejtik ki. Tehát a tápellátásra is (szinte) bárhol ráköthetjük, mert szűrőhatásuk a lakás egész tápellátásán érvényesül, sőt, még a velünk azonos fázison lévő szomszéd lakásokban is – erre még visszatérek.

A nagy szűrő ugyanúgy működik, mint a kisebb dobozok, vagyis a környezetben lévő elektromágneses hullámokból nyert „információ” és energia segítségével előállított elektromos zajt ellenfázisban ráküldi a fázisra, nullára és védőföldre. Sajnos, nem az összes frekvencián teszi ezt, hanem az előre meghatározott leggyakrabban előforduló, legtöbb problémát okozókon, de ne legyünk telhetetlenek.

Ezt három önálló, egymástól elválasztott egységgel teszi, ezért a szűrőn keresztül a három vezeték között semmiféle kapcsolat nem alakul ki. Gondolok itt pl. arra, amikor a fázisról a zajt egy kondenzátoron keresztül „átfolyatjuk” a nullára, vagy védőföldre, vagyis, egyik vezetékről, áttesszük a másikra.

A szűrőt tehát a lakás bármelyik falialjzatához csatlakoztatva meg tudjuk oldani, hogy egyetlen tápszűrőt használva javíthatjuk önálló sztereó-rendszerünk, önálló házimozink, önálló fejhallgatós-rendszerünk, de még a konyhai TV-nk minőségét is. Ez azért nem rossz dolog.

Valamint, az is elgondolkodtató, hogy mivel szűrőhatása akár a szomszédunknál is érvényesül, ezért, ha a szomszéd is hifista, vagy éppen házimozis, akkor a mi szűrőnk az ő rendszerét is javítja, és ha ő is betesz a tápellátására egy x2audio párhuzamos tápszűrőt, akkor annak köszönhetően a mi rendszerünk is tovább javul. Tovább gondolva a lehetőséget, ha az azonos fázison, ugyanazon elektromos ágon lévő szomszédok mindegyike hifista, és mindegyikük beköt egy-egy nagy tápszűrőt a saját rendszerébe, akkor a kis közösség minden zenehallgatója, filmnézője jelentősen jobb hangi, képi élményben részesül(ne)…

Mint korábban jeleztem, a szűrők minden példánya apró eltéréssel dolgozik, ami a tápszűrő esetében azt eredményezi, hogy a felvázolt „szűrőközösséget alkotó szomszédság” által használt több szűrőnek nem csak erőteljesebb hatása lesz, hanem együttes hatásukat szélesebb frekvenciatartományban fejtik ki.

A próbák során, ha nem is a szomszédsággal közösen, de ugyanazon lakás különböző falialjzataiba dugott tápszűrőivel imitáltuk a helyzetet. Vagyis, lépésenként haladva, bedugtunk egy-egy szűrőt, a hangrendszer tápszűrőjébe, a szűrő előtti elosztóba, egy valahol lévő falialjzatba, majd egy valahol lévő másik falialjzatba. A próbák során megtettük, hogy 1-4 db szűrő került a rendszer saját tápszűrőjébe dugva; a rendszer tápszűrőjét kicseréltük egy elosztóra, és abba dugtunk 1-4 db x2audio párhuzamos szűrőt; a lakás saját elektromos hálózatára, tehát nem az önálló tápösvényre csatlakoztattunk 1-4 db szűrőt, stb.

Valamint ugyanezen kísérletsorozatot afféle házifeladatként, megcsináltam saját rendszeremben is, igaz a szűrők korábbi, kisebb hatásfokú, béta verziójából kialakított 2 db egységgel. Bekötöttem 1-2 db szűrőt a tápgenerátoromba, bekötöttem 1-2 db szűrőt a lakás elektromos rendszerére a lakás különböző pontjain, valamint bekötöttem 1 db szűrőt a tápgenerátorba 1 db szűrőt a lakás valahol lévő falialjzatára.

Tudom, irracionális kísérletek voltak, hiszen 4 db szűrő már igencsak jelentős anyagi megterhelést jelent(ene), azonban segítettek százszázalékos bizonyossággal választ adni nagyon fontos kérdésekre, amely válaszok nélkül akár „zsákutcába” is küldhettelek volna titeket.

Mivel, még 4 db bekötése esetén sem tapasztaltuk, ezért abszolút bizonyossággal írhatom le, azt, hogy az x2audio tápszűrőnek nincs semmilyen mellékhatása, nincs árnyoldala, nem dögleszti az energiákat, nem teszi mosottá, visszahúzódóvá a hangképet – amely jelenségek némelyike, vagy akár mindegyike előfordulhat bizonyos tápszűrők használata esetén.

Mivel egyaránt kipróbáltuk a hangrendszertől, házimozitól legtávolabbi, tápösvénytől független falialjzatára kötve, és kipróbáltuk tápösvényen, kipróbáltuk a rendszerrel közös elosztón, ezért abszolút bizonyossággal írhatom le, hogy bárhová kötve működik, bárhová kötve kifejti hatását, ezért, gyakorlatilag bárhová tehetjük – nem kell miatta a rendszert átrendezni, nem kell a hangrendszer elosztóját cserélni, bővíteni.

Mivel megtapasztaltuk, hogy mit csinál akár 4 db párhuzamos szűrő „audiofil” elosztóba, vagy más tápszűrőbe kötve, valamint 2 db x2 (béta verziós) szűrő tápgenerátorba kötve, különböző virtuálisföldekkel „összeeresztve”, ezért abszolút bizonyossággal írhatom le, hogy meglévő szűrőink, elosztóink, leválasztótrafóink, tápgenerátoraink, virtuálisföldjeink hatását nem rontják, azokkal gond nélkül együttműködnek, hatásukat kiegészítik, erősítik.

…és igen, ha az egy darab szűrőt kiegészítjük, egy másodikkal, amit akár ugyanazon elosztóba, akár bármely más csatlakozóba kötünk, a pozitív hatás erőteljesebb, a bárhova kötött harmadikkal még előrébb jutunk, mint ahogy a negyedik is további előrelépést jelen.

A realitásnál maradva, azonban, vissza is térek az 1 db szűrő esetéhez, de gondolom, mindenki számára érthető, hogy miért is volt fontos az 1-4 db szűrő legkülönfélébb módon való bekötésének kipróbálása, meghallgatása.

Az x2audio tápszűrőt (1 db) a tápellátáson tehát gyakorlatilag bárhová köthetjük, mert a hatása mindenütt érvényesül, mindenhol pozitív és mindenhol ugyanolyan irányú. Ebből azonban nem következik, hogy ne javasolnám azt, hogy az legjobb hely, vagyis a „legjobb” csatlakozási pont megtalálására ne áldozzunk az időnkből.

Bár a hatása érvényesül tápszűrőkön, tápgenerátorokon is, de nem ott van a legjobb helyük. Úgy tapasztaltam (tapasztaltuk), hogy eléjük kötve - pl. a velük közös elosztóba csatlakoztatva -, erőteljesebb javulást érhetünk el. Ez igaz önálló tápösvény használata esetén éppúgy, mint tápösvény nélkül.

Ezt most óvatosan írom, inkább csak, mint javaslat, amit feltétlenül ki kell(ene) próbálni, de úgy tűnik – úgy hallom, úgy látom (TV) -, hogy az x2 párhuzamos szűrő hatása önálló tápösvény megléte esetén akkor a legerőteljesebb, ha azt nem a tápösvényre kötjük, hanem a lakás eredti vezetékhálózatára. Több kísérlet során (nevezzük gondolatkísérletnek) pedig arra az eredményre jutottunk, hogy a legjobb lenne közvetlenül a biztosítéktáblánál bekötni.

Ha megtaláltuk a legjobb helyét és ott bekötöttük az x2audio súlyos, nagyméretű tápszűrőjét, akkor először is azt tapasztalhatjuk, hogy A-B-C-D állapotok követik egymást, amiből a legjobb a D állapot, és amiből következően, a tápszűrőt ne is húzzuk ki többet a választott aljzatból.

A-állapot – tápszűrő nélkül; B-állapot – közvetlenül csatlakoztatás után; C-állapot – 20-30 másodperc elteltével; D-állapot – hosszabb idő elteltével. A D, vagyis végleges állapot bekövetkezésének időpontját nehéz meghatározni, mert egy lassan változó, hosszabban elnyúló folyamat eredménye.

Visszafelé, vagyis a tápszűrő kihúzásakor szintén több lépésben változik a hang. Először nem is tűnik sokkal rosszabbnak, majd egy kis idő elteltével megértjük, hogy korábban miért is tettük a rendszerbe a szűrőt, és gyorsan vissza is dugjuk tápkábelét az addig használt aljzatba.

A „vele és nélküle” állapotot nem fogom zenékre, filmekre lebontva elemezni, mert az elmúlt egy évben a szűrő hatását sok-sok esetben, többféle rendszeren, többféle forrásról nagyon sok zenén meghallgattam, megtapasztaltam, béta-verziójával pedig immár egy éve együtt élek – aminek eredményeként már leadtam rendelésemet az x2audio tápszűrőt végleges, gyártásba került változatára.

A tápszűrő - mint már utaltam rá - a megismert x2 szűrők közül a személyes kedvencem, ami természetesen még nem mérvadó, de az már igen, hogy eme véleményemmel nem vagyok egyedül.

Azt, hogy miért is lett a kedvencem, és miért merem javasolni más tápszűrőkkel, más szűrési megoldásokkal szemben, illetve mellett, talán úgy tudnám leginkább kifejezni, ha leírom, hogy ha választanom kellene másik nagy kedvencem az Entreq Olympus és eme „fadoboz” között, akkor egyértelműen és zokszó nélkül az x2 nagy „dobozát” választanám.

Az érthetőség, az „irány” egyértelmű meghatározása érdekében a továbbiakban „sarkítani” fogok, amit vegyetek figyelembe, és egyben nézzetek el nekem.

Az x2 párhuzamos szűrő ad a rendszer hangjának egyfajta könnyedséget, lazaságot, nagyvonalúságot. Nyitja a teret, növeli a hangszínpadot, és megmutat korábban nem észrevett, vagy nem volt(?) részleteket, hangokat, amitől valóságosabbá válik a jelenlét.

Megfogottabbá, pontosabbá válik a basszustartomány, aminek eredményeként a búgásból kibontakozik a nagybőgő teste, a ritmusszekció szétválik önálló dobokra, a nagyzenekarban elkülönül a brácsa, a cselló és a nagybőgő.

A nagyzenekari műveknek, kórusműveknek, operáknak, vagyis a nagyvolumenű élő felvételeknek különösen jót tesz a szűrő használata. A műveket nagyobb teremben és többen adják elő, az előadók és hangszereik pedig jobban különválnak.

Az énekhangokról lekerül egyfajta keménység, érdesség, hihetőbbé válik, hogy testtel rendelkező énekest hallunk.

Ugyanez igaz az egész hangképre, függetlenül attól, hogy elektronikus zenét, rockot, vagy akusztikus felvételt hallgatunk. „Nélküle” minden érdesebb, és össze-esettebb, szó szerint kisebb, „vele” simább, ugyanakkor nyíltabb és nagyobb.

A házimozi különösen sokat profitál belőle, mert nem 2, hanem 5-7-x hangcsatornáról tünteti el a zaj egy részét, vagyis a monó jeleket, ami igen jelentős, minden irányra kiterjedő térbeli „nyitást” eredményez. Ugyanakkor a TV-k képe is javul. Jobban kivehető részletek bújnak elő, mélyebb tónusú, tisztább, erőteljesebb színek jelennek meg. A különböző anyagok – fém, fa, szövet, kő, stb. – anyagszerűbbé válnak. Kiderül, hogy a teljesen fekete, és teljesen fehér területeken még vannak részletek. A több információ miatt a szűrő használatával pl. érdemes változtatni a beállított gammán.

Tulajdonképpen mindent elmondtam – legalábbis úgy vélem -, ezért záró gondolatként már „csak” örömömet szeretném kifejezni, hogy ismét találkozhattam egy rendkívül jó, magyar fejlesztésű, magyar gyártású hangtechnikai termékkel. Szurkolok a szűrőknek és persze az x2audionak valamint az Impressiviának, hogy érjék el mindazt a sikert, amit a szűrőcsalád a tudása, minősége alapján, nemzetközi szinten is megérdemel(ne).

1904-ben az Indiana államban (USA) lévő Elkhartban megszületett egy kisfiú, akinek nevét a XXI. században minden házimozi rajongó ismeri - azaz nem az övét, hanem a családnevét viselő hangsugárzókét. Paul Wilbur nagyon hosszú, izgalmas, munkás kort élt meg, 98 évesen távozott az örök zene birodalmába, így szerencsére nem élhette meg, hogy...

Megpróbálok nagyon finoman fogalmazni. Klipsch úr (mert róla van szó) egyik szeme napjainkban csillogva mosolyogna, mert cége abszolút világhírű lett, hatalmas forgalmat bonyolít le - a kínai segédmunkások nem is győzik összetákolni hm-hangsugárzóit -, ellenben másik szeme zokogna. A nagy-nagy marketing bullshitben (alias házimozi hangzás), tönkretették mindazt, amit Klipsch úr alkotott, a patinás nevet és a hozzáköthető minőséget beáldozták a minél nagyobb profit érdekében. HM-hangsugárzói az állandó és jelentős árengedménynek, csomagárnak és a hatalmas marketingköltségnek (fizetett teszteknek) köszönhetően hazánkban is minden utcasarkon megtalálhatóak és nagy rajongótábora van a házimozisok körében.

Szerencsére azonban létezik és fejlődik az igazi Klipsch is, amiben vitathatatlan anyagi segítséget jelent a nagy-nagy mennyiségben eladott silányabb termékkör. Az igazi Klipsch, igazi hangjáról azonban az átlagos hm-felhasználó semmit sem tud, de még csak nem is sejt, mert annyira távol van egymástól mondjuk a "Reference Premiere" hm-rendszer által megszólaltatott zaj a jelen írás tárgyát képező La Scala most megjelent legújabb változatától, mint Gobbi Hilda a szépségtől.

Maradjunk is inkább a zenénél, vagyis a most megjelent La Scala AL5 hangsugárzónál. Előre kell bocsátanom, az igazi, valódi Klipsch hangzás nem az én zenei / hangi világomat képviseli, azonban a La Scala korábbi verziója (2-es) ettől függetlenül elvarázsolt, ütemes lábmozgással kísért, hosszas (rock)zenehallgatásra késztetett - mert képes (volt) zenélni. Erőssége a hatalmas dinamika, az energia megjelenítése. Bár az alsó határfrekvenciája csak 45 Hz, a megingathatatlan mélyenergiák képesek a háttérbe szorítani a szubbasszus-tartomány hiányát. Sajnos a térhatása kifejezetten semleges, a színpad mélységi tagozódásából semmit sem képes megmutatni, de tulajdonképpen nem is arra tervezték.

Egy kicsit most térjünk vissza a kezdetekhez. Klipsch úr 1946-ban megalapította hangsugárzók gyártásával foglalkozó cégét "Klipsch and Associates" néven.

Az első pillanattól fogva termékeik jellegzetes eleme volt a tölcsér, aminek használatát a fonográfok tölcséréből vettek át. Azaz nem teljesen. Paul Klipsch, mint mérnök abszolút tisztában volt a tölcséres megoldás előnyeivel, de jó fülű zenehallgatóként nem tudta nem meghallani a gramofonok tölcsérmegoldásának hátrányait is. Ezért az elvet újragondolta, újratervezte. Azaz nem teljesen, mert először alaposan áttanulmányozta a "Bell Labs" tölcséres hangszórókkal kapcsolatos ötleteit, szabadalmait, s azokat felhasználva alkotta meg a máig talán legismertebb, legkultikusabb tölcséres hangsugárzót a Klipschorn típust.

A Klipschorn első változata 1948-ban készült el és került piacra.

Ízlelgessük egy kicsit az évszámot, mert jó régen volt, majd óvatosan nézzük meg a Cég aktuális kínálatát, aztán csukjuk be szánkat. A Klipschorn a mai napig a Klipsch védjegye, legjobb hangsugárzója, ami szinte alig különbözik a 70 évvel ezelőtt megtervezettől. Sajnos, rendkívül drága, használt példány ritkán bukkan fel a piacon, ráadásul az igazán régiek (korai változatok) többe kerülnek, mint a mai újak.

Az évtizedek alatt nem lett belőle néphangdoboz, aminek az árán kívül a mérete és korlátozott elhelyezhetősége is oka volt. Mivel a szoba falait beletervezték a hangképbe, ezért a Klipschorn kizárólag a szobák sarkaiban helyezhető el, s így a falak a mélytölcsér meghosszabbításaként működnek.

Kellett egy olyan (nép)hangsugárzó, ami olcsóbb és a sarkoktól függetlenül is képes megfelelő mélytartományt megszólaltatni. Így született meg a La Scala, aminek beceneve "Mini Klipschorn". A méretcsökkentést dupla, "megtört" tölcsérrel érték el, ez azonban sajnos együtt járt az alsó határfrekvencia megemelkedésével (45 Hz). Ekkor 1963 volt. A Gyár hűen önmagához, a mai napig szinte változatlan formában gyártja. A most megjelent La Scala AL5, nevével ellentétben mindössze a harmadik verzió (ha nem számoljuk a 70 éves jubileumi kiadást), ami külsejében mindössze a logó elhelyezésében különbözik a második változattól. Anno, a Scala II megjelenésekor a Gyár nagyon komoly minőségi javulást ígért a korábbi változathoz képest. Külön dobozba került a felső szekció, a hangdoboz pedig a 3/4" vastagságú rétegelt nyírfa helyett MDF-ből készült. Hozzányúltak a keresztváltóhoz és egy kicsit javítottak a hangszórókon is. (Csak csendben jegyzem meg, hogy az ortodox Klipsch rajongók szerint visszalépés lett a hangja.)

Az új La Scala AL5 a II-es változat továbbgondolása, tulajdonképpen a Klipsch egyfajta vezető modelljének is tekinthető.

Hangszórókészlete megegyezik a csúcsmodellével, ám használhatóbb, szoba- és (némileg) pénztárcabarátabb. Az 1"-os polyimide membránú magassugárzó egy rövid tölcsérke mélyén üldögél, a 2"-os fenolos membránú középsugárzó pedig a Klipsch jellegzetes, igen méretes szájnyílású és hosszú Tractrix tölcsérében található. Ezzel az információval máris rávilágítottam a Klipsch legnagyobb hibájára, az igen jelentős fáziskülönbségekre. A magassugárzó membránja mintegy 30 cm-rel közelebb van a fülhöz, mint a középsugárzóé, a 15" nagyságú mélysugárzó membránja pedig egészen hátul található a 60 cm mélységű dobozban, ráadásul a mélyhangok útját még meg is növelték a megtört tölcsérrel. A hangszórócsatlakozók új, alumíniumból készült panelt kaptak. A hangsugárzó szerkezetét, kivitelét a linkelt videón részletesen megnézhetitek.

Zárógondolatként pedig egy elgondolkodtató információ, amire a Gyár külön felhívja a figyelmet. Az AL5 hangsugárzót az USA-ban tervezték és amerikai munkások Amerikában építették - nem úgy, mint a sokkal közismertebb, hm-szériákat.

Mielőtt belemerülnénk a történetbe (és a zenébe), kategorikusan kell, hogy kijelentsem, az EDDA Művek frontemberével, a mai Pataky Attilával semmiféle szellemi közösséget nem vállalok. Ő nem az az ember, akit a ’70-es évek végén megismertünk és rajongásig szerettünk. Talán tényleg elrabolták az UFO-k, vagy volt az a pénz, amiért ennyire megváltozott – tulajdonképpen mindegy is.

1978 novemberében több száz (ezer?) hosszú hajú fiatal gyülekezett a Miskolci Jégpálya avatóünnepsége előtt. Csőnadrág, szimatszatyor, könnyű kabátféleségek, fekete kendők, kockás ingek… Egyik kölyök sem úgy nézett ki, mintha valaha is lett volna korcsolyája, de várakoztak, majd sokan bementek az avatóünnepségre és rengetegen kint maradtak a kerítés mellett. Egyszerűbb többes szám első személyben mesélni, s mivel ott voltam a fiatalok között, inkább így folytatom.

Tehát bementünk a Jégpályára, leültünk a lelátókon és végighallgattuk a bevezető pártpropagandát az összefogásról, a téglajegyekről, a szocialista munka dicsőségéről. (Jut eszembe, emlékszik még valaki a téglajegyekre?) Lement a duma, majd megváltozott a világ részemre és Magyarország sok százezer fiatalja számára. Megkezdte műsorát az EDDA Művek egy kis Uriah Heep zenével, egy kis Deep Purple próbálkozással és végre saját dalokkal.

A koncert végére az összeverődött fiatalokból egy család lett, ami nagyon rövid időn belül országos szintű összetartozást jelentett. Létrejött egy közösség, melybe éppúgy beletartoztak a gyermekotthonban nevelkedő árvák, mint a “családokban” élő magányosak… Innentől kezdve (én ezt tekintem születési dátumnak) az EDDA az ország bármely részén lépett fel, beszippantotta a csellengőket, a barátok nélkül tengődőket, de egy újfajta összetartozás érzést adott a szerető, valódi családban élők számára is. Természetesen minden zenekar körül volt és van rajongótábor, azonban ez valami más volt. Olyan, több százezres “közösség” jött létre nagyon rövid idő alatt, ami sokaknak tényleg a családot, az összetartozást jelentette. Bárhol jártam az országban, az “eddásoknál” mindig volt étel, időnként szállás a számomra, s ugyanez részemről is működött visszafelé.

A Zenekar ’79 második felére meghódította a fővárost is, így a vidéki zenekarok közül elsőként országos ismertségre tett szert, koncertjeinek látogatottsága, stabil rajongótábora a legnagyobbakkal vetekedett. A Hanglemezgyártó Vállalat érezte, valamit tennie kell, nem lehet csak úgy semmibe venni az EDDA jelenséget. Az EDDA és közönsége távol tartotta magát mindenféle politizálástól, kirívó megnyilvánulásoktól – tehát a hatalomnak nem kellett félnie tőle. Másrészt a nagyon rövid idő alatt megmozgatott, egy táborba tömörült több száz ezer fiatal (critical mass), azért mégiscsak újdonság volt, kellett vele valamit kezdeni, államilag “kiszolgálni”. Próbaként megjelent a Zenekar első kislemeze (Minden sarkon álltam már, Álom), ami néhány óra alatt eltűnt a boltokból. A felvételek az 1979 szeptemberben a Budai Ifjúsági Parkban tartott koncertjükön készültek.

Innen két út vezetett tovább, vagy kipukkad az EDDA jelenség, vagy kell egy nagylemez. Pataky Attila e második megoldás mellett döntött, s hatalmas vehemenciával, szervezőkészséggel, “benyalással”, fenyegetéssel elérte Erdős Péternél, hogy az EDDA hanglemezt készíthessen. A stúdióba vonult tagoknak ehhez mindössze 10 napra volt szükségük, s az eredmény 1980. április 29-én megjelent.

Ez a nap, rendkívül nehezen telt a gimiben. Tudtuk, hogy megjelenik az album, s alig vártuk, hogy kiszabadulhassunk, s rohanhassunk a lemezboltba. Miskolc belvárosa örömmámorban úszott, “a” hanglemezbolt kirakatát már napokkal előbb “eddásították”, várták a megjelenést. A nap végén együtt rohantunk, hogy azonnal megvehessük az albumot, ám azzal kellett szembesülnünk, hogy az elfogyott!

Csak, hogy mindenki érezze, ennek jelentőségét: a szocialista rendszerben mindenki tanult, vagy dolgozott. Nappal csak a betegek, vagy szabadságon lévők járkáltak az utcán, s ilyen körülmények között is az iskolanap végére (ha jól emlékszem) 8000 db. hanglemezt adtak el a városban. A sajátomat végül este sikerült átvennem egy barátomtól, aki biztos, ami biztos alapon, aznap nem ment suliba és még délelőtt vásárolt több darabot. Tehát áprilisban megjelent az EDDA Művek első lemeze, ami nagyon rövid idő alatt elérte a ma teljesen hihetetlennek tűnő, s bizony akkoriban sem szokványos 250 000 darabos eladást. Az idők folyamán a kazetta és CD kiadással együtt közel egymillió példányt ért el az első album, s ezzel Magyarország egyik legnagyobb példányban eladott hanganyaga lett – pl. Karády Katalin lemezét nem hagyta le.

Az EDDA Művek tagjai: Barta Alfonz (billentyű), Csapó György – Buksi (dob), Pataky Attila (ének), Slamovits István – Slamó (szólógitár), Zselencz László – Zsöci (basszusgitár).

Mire idáig jutott a zenekar, számunkra tulajdonképpen már mindegy is volt, milyen maga a nagylemez – hallgattuk egész nap. Az elmúlt 41 évben rendszeresen elővettem, meghallgattam időnként nosztalgiából, időnként pedig azért, mert kifejezetten élveztem. Már maga a borító is vérpezsdítő, lázadó – egészen más, mint amit addig megszoktunk. Ütős, soha nem felejthető, egyfajta életérzést, miskolci hangulatot sugárzó – külön köszönet érte Pálfi Györgynek és Hegedűs Györgynek. A lemez hangzása teljesen egyéni, sikerült az Együttesnek egy azonnal felismerhető hangképet kialakítani. Bár egyik tag sem mestere hangszerének (talán, egyedül Slamó tekinthető valójában tehetséges zenésznek), ám volt mondanivalójuk, volt bennük tűz, lelkesedés és amit “vállaltak” hibátlanul lejátszották. És a legfontosabb, szívből, lélekből zenéltek. Minden dal egy számunkra ismerős életérzésről, hangulatról szól(t), számunkra mindegyik egy-egy önálló ballada (volt).

Ezen a szlogenen hosszasan lehetne gondolkodni, messzire mutató következtetéseket levonni, de ne tegyük, hanem inkább üljünk le a kedvenc fotelünkbe egy pohár konyakkal (borral, whiskey-vel - kinek, mi az ízlése), s hallgassunk zenét.

Mondjuk egy Magneplanar hangsugárzó segítségével, amit Amerikában készítenek és Kínában adnak el... No persze, nem csak ott, hanem a világon mindenütt, de ennek a mondatnak, az egyetlen ország kiemelésével nagyon fontos üzenete van.

Kultikus hangsugárzó, az vitathatatlan, sok-sok mese, mendemonda, valós és téves információ kering róla. Vannak néhányan, akik nem szeretik, hallgathatatlannak tartják, s vannak akik "rászoknak", mint a fentebb említett italokra, s egész életükben csak Magneplanar hangsugárzón hallgatnak zenét.

Naná, hogy én is találkoztam a Magnepan gyár termékeivel, és naná, hogy engem is elcsábítottak - ezért írok róluk.

Rögtön az elején érdemes tisztázni, a gyár neve Magnepan, a hangsugárzóké pedig Magneplanar - hevenyészett fordításban, mágneses sík, ami pontosan fedi a valóságot, de ne rohanjunk előre.

Többféle legenda kering a Magneplanar megalkotásával kapcsolatban, melyek akár igazak is lehetnek. Nekem ez a leghihetőbb: A hidegháború idején a rakéta-hajtóműves kísérleteket zárt, rejtett helyeken kellett folytatni, ami együtt járt a próbaindítások hatalmas zajával. Eme hangokat nem volt egyszerű a külvilágtól, a bunkerek más helyiségeiben dolgozó munkatársaitól elszigetelni. Kellett valami, egy eszköz, ami a hajtóművek zajával ellenfázisban "dolgozva", azt kioltja, de legalábbis elfogadható szintre csökkenti. Nagy felületű, "hangzó" panelekre volt szükség, amiket végül Jim Winey mérnök alkotott meg.

Ezen ötletét 1969-ben "átültette" a polgári életbe, megalapította a Magnepan céget és el kezdte gyártani Magneplanar hangsugárzóit: MG I, MGII, Tymphani I.

No, de hogyan is működik, miben más, mint a dinamikus hangszórók, s miben más, mint az 1957-óta kapható sztatikusok?

A dinamikus hangsugárzók mozgatása, egy mágneses térben mozgó tekercs segítségével történik. Az egyik problémája ezen eljárásnak, hogy a tekercshez képest a megmozgatandó membrán általában túlságosan nagy, így az nincs teljesen alátámasztva. A sztatikusoknál eme probléma kilőve, mert a "membrán" teljes felületen van meghajtva. Ezen megoldásnál egyik gond, hogy a sztatikus hangsugárzókat be kell dugni az elektromos hálózatba is, a másik a gyengécske mélytartomány, a harmadik pedig a dinamikai korlátok. Nehogy valaki félreértse, nagyon jó sztatikus hangsugárzók léteznek, minden tiszteletem az "övék", bárcsak mindenki megengedhetné magának.

Jim Winey ötvözte a két elvet. A mozgásról tekercs gondoskodik mágnes segítségével, csak éppen "kilapították" az egész rendszert. Egy nagy méretű fóliára meander vonalban felragasztják a tekercset - ebben "fut" a hang -, a mágneses térről pedig egy perforált lemezre felragasztott rúdmágnesek gondoskodnak. Zseniális ötlet! Természetesen ezzel még nem voltak készen, voltak még megoldandó problémák, de ezzel nem terhelném a kevésbé műszaki érdeklődésű olvasókat.

Tehát, '69-ben megjelent a piacon három Magneplanar típus. Az I, és II még csak-csak befér egy átlagos (amerikai) nappaliba, azonban az összesen hat darab panelból álló Tympani már nem egy amolyan lakótelepi fajta. A membránjuk a 3M cég gyártotta mylar fóliából volt, az arra ragasztott tekercsük alumínium drótból, keretük lécekből összetákolva, s az egész egy darab deszkára rátéve. Keresztváltójuk alkatrészei és a belső kábelezésük a legolcsóbb, innen-onnan éppen beszerezhető fajta. Jól belegondolva, tulajdonképpen, a kivitel még egy mai átlagos DIY szintet sem ért el. A "motor" (a fólia a tekerccsel és a mágnes egységgel) zseniális, viszont a körítés, legalábbis hagy némi kivetnivalót.

Ez a mai napig így van. Sokan úgy tartják, hogy a Magneplanar hangsugárzók nincsenek befejezve, a "motorban" sokkal több potenciál van, mint amit végül a kész terméktől, a hangfaltól kaphatunk. Mivel maga a hangsugárzó panel önállóan nem kapható (a gyár kategorikusan nem árulja, nem cseréli, nem javítja), így vagy ebben az állapotban hallgatjuk, vagy különböző praktikákkal megpróbáljuk belőlük kihozni a maximumot.

Ezen hangsugárzók kétutasak voltak - ugyanazon fólia egyik része a mélyhangokat, másik része a közép és magashangokat sugározta. Különbség pusztán a fóliára ragasztott alumíniumdrót vastagságában volt. Az elv adott volt, az nem tudott fejlődni, változni, pusztán csak az eszközöket, a felhasznált anyagokat finomították - no persze nem kapkodtak.

Az első komoly lépést az jelentette, amikor sikerült megoldani, hogy az alumíniumból ne csak drótot, hanem csövet(!) is lehessen húzni. Ezen eljárás következtében a fóliára már nem drótot ragasztottak kiterített tekercsként, hanem valójában alumínium csövet. Jelentősen csökkent a mozgatandó súly, nőtt a gyorsaság, javult az impulzusátvitel.

A következő változtatások a hangsugárzó keretét érintették. A több darabból összetákolt, rezonáns fa alkotmányt előbb el kezdték egy darab falapból kialakítani, majd átálltak a nagyobb belső csillapítású, merevebb, súlyosabb MDF-re. A nagy nyomáson tömörített anyag nagyobb stabilitást adott a rendszernek, megnövelte a felbontást, azonban egy kicsit "hűvösebbé" is tette a hangképet - ez az egyik ok, hogy többen is a régebbi típusokat keresik.

A hangsugárzó első, igazán jelentős változását azonban a ribbon magassugárzó jelentette. Kicsi, tölcsérrel és transzformátorral illesztett ribbont már az ötvenes években is készítettek (Decca), azonban önállóan, trafó és tölcsér nélkül is használható változatot először Jim Winey-nek sikerült megépítenie. Ezt gyorsan be is építették a nagyobb paneljeikbe, amivel a magashangok reprodukálása egészen új szintre emelkedett. Máig az egyik legjobb magassugárzónak tartják.

A ribbon megjelenésével azonban rögtön két probléma is generálódott.

Az egyik, hogy a ribbonnal szerelt "nagyok" és az anélküli "kicsik" között túlságosan nagy volt a hangminőségbeli különbség, a másik pedig, hogy maguk a ribbonos "nagy" hangsugárzók is "szétestek" kiváló magastartományra és az ehhez képest lassú és kisebb felbontású közép és mélytartományra. Valamit ki kellett találni.

A zseniális és egyszerű megoldást a QR megoldás jelentette. Ezen eljárás során a kisebb dobozok közép- és magastartományát már nem drót (cső) hozta létre, hanem a mylar meander vonalban felragasztott alumíniumfólia. Jelentősen csökkent a mozgó tömeg súlya.

Ez a megoldás egy jelentős váltást is hozott a hangfalak kivitelében. Az addig elől lévő perforált lemez és az azon lévő mágnesrudak hátra kerültek, s így immár a hallgató és a membrán között már csak a vászonborítás maradt.
Ezáltal megváltozott az előre-hátra sugárzott hang aránya is a 40-60%-ról a 60-40%-ra, vagyis megnőtt a direktsugárzott hang mennyisége.

Természetesen az ortodox Magnepan hívőket ez a lépés (is) "felháborította", így nagyon sokan fordítva használják QR-megoldással rendelkező planárjukat, vagyis a gyári eleje néz hátra, a háta pedig előre.

Ezen változásokkal együtt a gyár teljesen átalakította termékeinek "megnevezését" is.

A korábbi római számmal jelzett kategória és betűvel jelzett aktuális verzió helyett (pl. I/A, III/B) bevezette az arab számos jelölést (pl. 1.4, 2.5). Ezen kívül megjelentette legolcsóbb típusát az MMG-t, amit 23 éven keresztül gyártottak változtatás nélkül.

Sajnos a Magneplanar egészen már árakat határoz meg az USA területén, mint Európában (ugyanúgy, mint az Apple). Az európai központ Svédországban van, ahol még köztes áron lehet (svéd állampolgárnak) vásárolni, azonban a többi európai ország vásárlóihoz már jelentősen megemelt áron, plusz a helyi áfával terhelve jut el. Így (is) lesz pl. az MMG ára az amerikai Joe 2-3 napi keresetéből a magyar János 2-3 havi nettó keresete...

2010-ben a gyár ismét tovább lépett, de elsőre maguk sem gondolták, hogy milyen jelentőset.

A már említett QR-megoldást bevezették a teljes frekvenciatartományban. Az első teljesen QR-típus az 1.7 lett, amely hangfal ezen elvnek köszönhetően nem csak a saját elődeihez képest javult nagyon sokat, hanem összevethető lett a nagyobb és sokkal drágább korábbi Magneplanar modellekkel is - így az MMG mellett afféle "best-buy" típust alkottak.

Természetesen nem volt más lehetőség, mint hogy a QR-technológiát bevezették a nagyobb típusokon is, így kialakult az MMG, 1.7, 3.7, 20.7 sorozat (valamint az apróságok, amelyekre még visszatérek).

A 3.7 megjelenése után azonban találtak egy sajnálatos hibát, amit orvosolni kellett. Az új 3-as nem igazán sikerült jól, alig volt jobb, mint az 1.7 (árarány 4x). A "hiba" korrigálására végül olyan megoldást találtak, ami tulajdonképpen 1969-óta az "orruk előtt" volt, s amit azonnal bevezettek az x.7 sorozat minden tagján, típusszámukat egy nemesi "i" betűvel kiegészítve.

...és akkor az "apróságok".

A házimozisokra gondolva különböző center (Akár 3 hangfalas megoldással!) és hátsó hangsugárzókat kínálnak, melyek akár a falra is felszerelhetőek. Készítettek egy igazi audiofil desktop hangsugárzó Mini Maggie néven.
Valamint létezik egy igazi, valódi planár rendszerű szubbasszus is, ami ugyan nem szólaltatja meg a legmélyebb hangokat, viszont egészen új szintre helyezi a basszusról alkotott fogalmainkat.

Mielőtt kicsit megpihennénk, jöjjenek a kis színesek:

- A Magneplanar elvet két amerikai cég is a "magáévá" tette - Eminent Technology és Analysis Audio, valamint egy francia vállalat - Infraplanar.

- A megoldást az NDK mérnökei is olyannyira jónak találták, hogy nemes egyszerűséggel átültették egy fejhallgatóba a HOK-80 típusba. Ez a fejhallgató nem csak a volt KGST legjobbja lett, hanem hangja a mai napig összemérhető igazán márkás típusokéval is (Sennheiser, AKG, Koss...).

- A Dire Straits első amerikai koncertútján az énekhangot a koncerteken 4 paneles Magneplanar Tymphani hangsugárzókkal szólaltatták meg.

... no de hogyan is szól a Magneplanar, mi az oka, hogy közel 50 éve a legjobbak közé tartozik, egy-egy típusuk pedig 8-12 évig van mindenféle változtatás nélkül forgalomban?

Kezdjük azzal, nagyon sokan tudni vélik (vagyis, soha nem hallották, de tudják), hogy egyáltalán nincs mélye, valamint rideg-hideg a hangja - és persze rettentően torzít, hisz ezt mutatja a mérési diagram. Vannak, akik meg is hallgatták valamelyik változatot, valamilyen rendszeren és ebből vonnak le az egész családra vonatkozó általánosító negatív véleményt. A magam részéről eddig egyetlen ilyen "zenehallgatóval" találkoztam, de természetesen az ő véleménye is szent és sérthetetlen.

A korrektség érdekében kezdjük tényleg a negatívumokkal:

A legkisebb Magneplanar is nagy. Egyiket sem lehet eldugni egy polcra, vagy betolni a sarokba. Szeretnek előtérben lenni - ezt szó szerint kell érteni, hisz feltétlenül kell legalább 80 cm a hátuk mögött, de a 2 méternek még jobban örülnek. Nemcsak nagyok, de tulajdonképpen rondák is - ahogy mondani szokás, meglehetősen kicsi a "feleség tűrési faktoruk".

Azonban, ha megbarátkozunk azzal (és a feleségünk is elfogadja), hogy két hatalmas téglalap uralja a szobánkat, szembesülünk a következő problémával - kicsit válogatós az erősítők terén. Megszólal ugyan bármivel, de szeret uralkodni, szereti az erősítőt kénye-kedve, pillanatnyi hangulata szerint megrángatni, szeret neki visszadumálni. Ezt a kényesebb lelkű (kisebb tápegységű, kisebb damping-faktorú) készülékek nehezen viselik - megsértődnek, amit hatalmas torzítással, a tápegységük lefulladásával hoznak a tudomásunkra.

Kimutatják a legapróbb hibát is a láncban, s ezt nagyon nehezen fogadja el a hifista lelke. Ha egy dobozos hangsugárzóval jól (kellemesen) szólt a rendszer, egy Magneplanarral pedig torzításokat, elszíneződéseket, hibás hangmérnöki munkát(!) hallanak, azt sokan hajlamosak a Planárra fogni.

A 2010 előtti változatok hűvösebben, keményebben szólnak, az újabb típusok melegebben, barátságosabban - természetszerűleg mindkét "hangzásvilágban" lehet kifogásolnivalót találni.

Most, hogy sikerült mindenkit lebeszélnem arról, hogy valaha is Magneplanart vegyen, megtetézem még azzal is - amiről már írtam korábban -, hogy sajnos gyári állapotban nem éri el azt a minőséget, ami potenciálisan benne van a magnetosztatikus elvben.

Tehát "hibás" konstrukció, kritikán aluli mérési eredmények, egekig szökő torzítás, "visszhangos" impulzusjel... csak a baj és a gond, hagyjuk a fenébe az egészet.

Maradt még itt valaki, folytassam?

...és akkor néhány (végre pozitív) gondolat, miért is hallgatom immár harmadik Magneplanaromat.

Teljesítve a hangfal említett kívánalmait - tehát el tudtuk helyezni a szobában jó messzire a hátsó faltól, elé kötöttünk egy stabil erősítőt - indítsuk el bármelyik lemezünket és üljünk le zenét hallgatni. Már a legkisebb (MMG) hangsugárzó is a keveset tapasztalt "fül" számára meghökkentő.

A hangok, a zene nem a hangsugárzókból, nem az azok által meghatározott síkból, hanem hatalmas légtérből jönnek. Van lent-fent, van térmélység, ami a szoba hátsó falán túlnyúlik, van atmoszféra, időnként ijesztő jelenlétérzet. A hangszereknek, énekeseknek nem pusztán hangja, hanem teste, szövete van, aminek következtében "látszódnak". A zenehallgató nem hunyja be a szemét, mert látni akarja, mi történik a színpadon.
A legkisebbnél a mélybasszus amolyan "egyhangjegyű" fajta, de bőven kárpótol a hiányért a felsőbasszus tisztasága, színezetlensége.

Ahogy lépkedünk felfelé a típusszámmal és a mérettel, úgy válik a kapott hangtér, a színpad egyre nagyobbá, a basszus egyre stabilabbá. Már az 1.7i is képes időnként a szubtartományban megszólalni, a legnagyobb, a 30.7 pedig egészen új szintre emeli a reprodukálható basszus fogalmát - természetesen egy dedikáltan csak a basszushangok megszólaltatására tervezett pl. REL Gibraltár, vagy egy Velodyne 1812 változatlanul etalon marad.

Egy nagyobb Magneplanarral és a hozzá jól megválasztott erősítővel műfaj-függetlenné válhat zenei ízlésünk. Nem kell állandóan "egy lány gitárral" típusú unalmat hallgatni állandóan, hogy jól szóljon a rendszer.  Mindegy, hogy klasszikus, vagy jazz, mindegy, hogy opera, vagy a '70-es évek rockzenéje, mind-mind egyformán örömet jelent.

Némi együttélés után óhatatlanul felfedezzük a Magneplanar hibáit is, melyekkel vagy (boldogan) együtt élünk, vagy megpróbáljuk "kijavítani". Ezt tehetjük nagyon egyszerű eszközökkel is, vagy akár építhetünk egy "újat" is.

Az alapvető gondot a panel jelleg okozza. Az egész hangfal folyamatosan inog, leng hol azonos, hol ellenfázisban a megszólaló hangokkal. Nem ad stabil felületet a membrán mozgásához, emiatt a hasznos jelet halk visszhangok kísérhetik. A stabil alátámasztás miatt a basszusenergiák is kisebbek, mint amilyeneket a panel valójában tud. Ezen hiba kiküszöbölésére különféle utólagos megtámasztásokat, merevítéseket alkalmaznak a tulajdonosok. Néhányan kiszerelik magát a mágneses panelt, a "hangszórót" és új, nagy tömegű, rendkívül stabil keretet/állványt készítenek hozzá.

A másik gond, az akusztikai rövidzár léte. Dipólsugárzóként az elején és hátán megszólaló hangok egy bizonyos hullámhossz felett kioltják egymást. Ezen különféle toldalékokkal, "szárnyacskákkal" segítenek, aminek sajnos azonban káros hatásai is vannak. Alul ugyan nyerhetünk vele egy kicsit, cserében azonban "koszosabbá" teszi a középtartományt.

A harmadik gond, ami leginkább nemtörődömség a szememben, az a keresztváltó alkatrészválasztása és kivitelezése. A létező legolcsóbb, össze-vissza kondenzátorokból, filléres induktivitásokból, meghökkentő kábel-összevisszaságból áll(nak). Megmagyarázhatatlan és értelmetlenül felesleges csatlakozási pontokkal és a szükségestől 5-6-szor hosszabb kábelezéssel. A Magneplanárok szinte könyörögnek egy-egy jobb keresztváltóért, vagy legalább a meglévő vezetékelésének optimalizálásáért.

A Pinterest oldalra feltöltött képeken mindenre láttok példákat, megoldásokat.

A saját, 1.7 hangfalaim egy teljes átalakításon mentek keresztül. Kapott új keretet, ami egyben rövid és merev "szárnyakat" is tartalmaz, éppen annyit, hogy a határfrekvencia egy kicsit lejjebb csússzon, de a középsávot ne zavarja. Jobb alkatrészekből lett felépítve a keresztváltó, s egyben meg lett szüntetve az összes felesleges csatlakozási pont. Az eredeti, 2,5 méteres kábelezés helyett elegendő kb. 40 cm kábel hozzá! Mivel a Magneplanar (és egyben minden hangsugárzó, hangdoboz) olyan, mint egy hangszer, többféle ponton és módon hangolható. Ilyen alapvető "pont" maga az alátámasztás.

Pusztán az alátétek fajtájával, rendszerével rendkívül széles tartományban, különféle ízlésekhez beállítható. A képen látható megoldás, egy összegzése a különféle megoldások pozitívumainak a (számomra) hátrányok nélkül.

No de, milyen a végeredmény.

Talán a legfontosabb, hogy napi 10-14 órát hallgatok zenét (háttérzenélés és "sztereószékbe" beülős vegyesen), de sohasem fáraszt, sohasem zavar - légyen az akár 256 kB-s MP3. Abszolút műfaj- és minőség-független, nem válogat sem zenékben, sem a felvételek minőségében. Egy ilyen Magneplanarral (és az azt elviselő erősítővel) az ember többet nem gondolkodik azon, "mi lenne, ha", hanem egy életre "letudja" a hangsugárzó problémát.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Munkáim során összehozott a sors – a hétköznapi – “Csillagszemű” Kiss Zoltánnal, a Karthago basszusgitárosával, akit a számmisztikusok “Zéro” néven ismernek. Sokat beszélgettünk munkáinkról, életről és persze a Zenekarról. Érdekes volt hallani, hogy pl. azon történetek, amelyeket nagyon csinos és rámenős Karthago-rajongó osztálytársnőink meséltek a gimiben, mind-mind igazak – ezúton is bocsánatot kérek tőlük, hogy nem igazán hittem (hittünk) nekik.

Az egyik beszélgetés alkalmával lelkesen beszámolt arról, hogy összeállt egy új együttes, amelynek gyakorlatilag készen vannak a számai, s szeretnének az indulással egybekötve rögtön egy CD-t is kiadni. A beszélgetés végkifejlete az lett, hogy megkért, tervezzem meg az induló zenekar albumának borítóját, valamint minden egyéb szokásos grafikai anyagukat – de a történet szempontjából nem ez a lényeg.

Ahhoz, hogy inspirációt kapjak rögtön elővett egy kazettát, ami az ének nélküli zenei alapokat tartalmazta, s betette a magnóba. (Műszakibb érdeklődésű olvasók számára a rendszer elemei, ami a munkahelyemen(!) szólt egész nap: Pioneer CT-900 magnó, Musical Fidelity A100S erősítő (az aranyszínű, amit már esetleg láthattatok a képeim között), Triangle Scalene hangsugárzó, SolidSteel állvány, Audioquest Gibraltár hangszórókábel – már ezért érdemes volt bejárni dolgozni. Tehát elindult a zene – egy meglehetősen érzelmes, lírai dal -, Zoli leült mellém és elkezdett énekelni. Átélve a zenét és gondolatokat, kicsit meghatódott, vállamra tette a kezét és mint egy szerelmes galamb turbékolta a sorokat… Ekkor benyitott egy munkatársam, aki dermedten megállt az ajtóban, majd jött a következő. Mire Zoli befejezte a bemutatót, meglehetősen nagyszámú nézősereg gyűlt össze a bejáratnál. Az inspirációt megkaptam, a grafikai anyag elkészült, sajnos az együttes (Dream) végül mégsem állt össze.

…a nosztalgia után, jöjjön végre a Karthago

Volt valamikor egy eléggé sikeres együttes, a Corvina, melynek két meghatározó tagja, Szigeti Ferenc és Soltész Rezső egészen más irányban képzelte el a jövőt. Ennek következtében, a közönség megkapta a dauerolt hajú, nők bálványa “Szóljon hangosan az ének” Soltészt és az egészen egyedi hangzású, leginkább az amerikai kontinensen ismert “west coast” stílust képviselő Karthago zenekart.

A Zenekar 1979-ben alakult Szigeti Ferenc gitáros vezetésével, akinek határozott elképzelései voltak a zenéről és az Együttes jövőjéről. Tehetséges menedzserként, időnként keménykezű “zsarnokként” építette fel a Karhago (és saját maga) karrierjét. A kezdetben négytagú együttes első koncertjei után Szigeti máris beviharzott a lemezbemutatók során már többször megemlített Erdős Péterhez, hogy megjött, elindult a Zenekar, mikor vonulhatnak a stúdióba… Ekkor Erdős rákérdezett a névre, mire Szigeti boldogan rávágta, Karthago. Ezen a Hanglemezgyártó nagy hatalmú ura jót röhögött, majd közölte, az Együttes neve legyen Kriksz-Kraksz és indulhatnak… Szerencsére Erdős néhány hónap alatt elfelejtette, mit is javasolt (határozott meg!).

Az első felállású Karthago már néhány koncert után tagcserére kényszerült

…a szokásos eset, Losó László disszidálás útján véglegesen elhagyta az országot. Helyére két ember, Kiss Zoltán és az énekes Takáts Tamás jött. Remek húzásnak bizonyult mind a két ember! Takáts Tamás személyében egy tökéletes zenekari frontembert találtak, aki habitusának köszönhetően eleve színpadra teremtődött, hangja pedig nagymértékben hasonlított az “ügyeletes” sztár, Révész Sándoréra. Kiss Zoltán remek basszeres, ugyanakkor kellemes hangú, tehetséges énekes is, ráadásul Tamással együtt afféle “nők bálványa” – azonnal rengeteg lányrajongóhoz jutottak.

Alig léptek túl az első “megrázkódtatáson”, amikor Fehér Lajos (dob) jelentette be távozását. Helyére Kocsándi Miklós érkezett, akinek megjelenéséből, ütősjátékából, színpadi létéből sugárzott valamiféle őserő – szólóival időnként sikerült szó szerint letarolnia a közönséget.

Feltétlenül meg kell említenünk (és nem utolsósorban!) Gidófalvy Attilát, aki ha nem lenne vitán felül remek billentyűs, akkor is ott kellene lennie bármely rock-koncerten a színpadon. Már megjelenése is extravagáns, betanult és rögtönzött show-műsorai pedig kiemelkedő eseményei voltak minden Karthago koncertnek.

1980-ra igazán ütős, mindenféle szempontból tökéletes zenekar állt össze. Teljesen újszerűek, teljesen egyediek voltak, úgy gondolom, a mai napig kuriózumnak számítanak.

Első lemezük 1981-ben jelent meg, borítóján egy apokaliptikus világból felénk száguldó lézerszemű elefánttal – elbűvölve bámultuk a lemezbolt kirakatában, majd (miután összekuporgattuk az árát) rohantunk megvenni.

Rendkívül jó lemez, egészen különleges rock-hangzással, fantasztikus szólókkal, belépésekkel, vokálokkal… Bármikor meghallgatom – mindegy, hány éves koromban, mindegy, hogy éppen mely zenészért, zenei műfajért rajongok -, mindig tökéletes élményt nyújt számomra. Energia, ritmus, túlcsorduló érzelmek, (időnként) elgondolkodtató szövegek, s mindez átszőve apró, időnként szinte észrevehetetlen kis “finomságokkal”. Minden egyes meghallgatáskor újabb és újabb, korábban sosem(?) hallott részleteket fedezhetünk fel a zenei szövetben. Amennyiben lehetőségünk van rá, feltétlenül meg kell hallgatni egy nagy felbontású, jó térhatású hangrendszeren is. Élmény ahogy térben kibontva, szinte mindenütt szól egy-egy hangszer, vagy csak egy-egy pontosan elhelyezett hang, élmény Takáts Tamás énekhangját hallgatni, és felejthetetlen élményt jelent a Tamást kiegészítő férfikórus…

Na jó, megpróbálom visszafogni magamat, így már csak annyit, ez egy kötelezően meghallgatandó, birtokolandó album. A CD-változatával együtt kb. 200 000 példányban kelt el, ami egyrészt soknak tűnik, másrészt viszont rendkívül csekély szám, ha figyelembe vesszük, hogy Karády Katalin lemezéből ennek ötszöröse is elkelt kis hazánkban…

A csehszlovák sorozat rajongóit ki kell ábrándítanom, ebben a posztban nem a cseh kisváros élelmiszerboltjának dolgozóiról lesz szó. Ők egy egészen másfajta pult mögött élték mindennapjaikat, ráadásul egy olyan szakma képviselői voltak, ami elnőiesedett, férfit csak elvétve találni közöttük.

Közös hobbink ellenben "elférfiasodott", nőt csak elvétve találunk a különböző gyártók, kereskedők, lemezkiadók és különösen, a hangmérnökök között.

1. Donna D. Haas - A Sounstream emblematikus vezetője, aki a '90-es években "csúcsra járatta" a márkanevet és termékeiket. A valaha híres és elismert üzletasszonyról mára még fotó sem maradt az interneten, így azt egy régi újságból vettem ki - Donna éppen egy Soundstream hangszórókkal, erősítővel felszerelt kabriót vezet :)

2. EveAnna Manley - Az audio ipar egyik legőrültebb, legkarizmatikusabb embere. A nevét viselő Manley Labs "motorja", szíve, lelke.

3. Gabi van der Kley - Mint közismert, a világon bárhol, bármerre eldobunk egy követ, az szinte biztos, hogy egy volt magyarra fog ráesni. A Crystal cég tulajdonosa, Gabi van der Kley is hazánk szülötte, aki férjhez ment a Siltech cég alapítójához, Edvin van der Kley úrhoz.

4. Jozefina Lichtenegger - Az EAT ügyvezetője, a kiállítások férfilátogatóinak kedvence. Nem csak a céget vezeti remek érzékkel, de lemezjátszóik minőségét is élvezetesen, remek érzékkel demonstrálja.

5. Emily Lazar - Az első Grammy-díjas női hangmérnök, akinek munkáját több mint 2000 albumon hallhatjuk (Lou Reed, Sinead O'Connor, David Bowie...)

6. Mandy Parnell - Saját stúdióval rendelkező hangmérnök, akinek többek között Brian Eno és Björk lemezeinek kiváló hangminőségét köszönhetjük.

7. Jonell Polansky - Producer, aki egyben, számtalan "Nashwille" stílusú album hangmérnöke is.

8. KK Profitt - a JamSync stúdió tulajdonosa és vezető hangmérnöke. Afféle szüfrazsett, aki jelen van minden nemzetközi és amerikai hangmérnök találkozón, kongresszuson, melyeken folyamatosan felhívja a figyelmet a női hangmérnökök hátrányos helyzetére, negatív megítélésére.

9. Trina Shoemaker - a House of Blues Studio tulajdonosa, hangmérnöke.

10. Marcella Araica - Többek között Brittney Spears, Duran Duran, Mariah Carey albumainak hangmérnöke.

11. Jett Galindo - Az Avatar Studioban történő "potmétertologatáson" túl tudását direktvágású hanglemezek készítésénél is rendszeresen megmutatja.

12. Sarah Register - Mintegy 2000 album hangmérnöke (vágója, mérnök asszisztense), aki aktív zenészként nem csak a műszaki folyamatokat, lehetőségeket látja tisztán, hanem a zenészeket is "jól kezeli". Kedvenc munkaeszköze egy régi és meglehetősen hétköznapi Sony V600 fejhallgató. Néhány név a vele dolgozó zenekarok, zenészek közül: Lou Reed, Joe Bonamassa, Perry Como, Victor Wooten, Depeche Mode...

13. Nancy Matter - A Moonlight Stúdió hangmérnöke. Munkájában előszeretettel használja az 5.1-ben rejlő lehetőségeket, erősen szurkolt a DVD-Audio életben maradásáért. Hobbija azonban még szakmájától is különlegesebb - rendszeresen részt vesz gyorsulási versenyeken pilótaként saját csapatával.

14. Patricia Sullivan - Közgazdász diplomáját "félredobva" hivatást váltott és 1992 óta különféle hangstúdiókban dolgozva végiglépegette a szamárlétrát. Szakmai tudásának köszönhetően sok-sok nagyzenekari (filmzenei) felvétel kötődik a nevéhez, olyan szerzőkkel, mint John Williams, Hans Zimmer, James Horner...

A korábban bemutatott "IKEA lemezjátszók" és azoknak fő alapelemét képező bambuszból készült vágódeszkák sokak fantáziáját megmozgatták - amatőröknek, profiknak egyaránt.

Létezik azonban egy másik négybetűs cég is, melynek termékei az egész világon kaphatóak, ráadásul eme termékek tulajdonképpen végtelen variációt biztosító és egymással kompatibilis építőelemek.

A LEGO (a másik négybetűs cég) építőelemeit tulajdonképpen már évtizedek óta használják a hifisták kábelek alátámasztására, hangsugárzók, elektronikák lábaként, különféle elektronikai panelek távtartójaként. A kicsi, "négybütykös" elem hangsugárzó- és készüléklábként való kipróbálását mellesleg mindenkinek ajánlom - okozott már meglepetést a különféle fémtüskékkel szemben.

A dél-koreai Hayarobi nevű úriember, aki egyszerre hódol kétféle szenvedélyének a hifinek és a LEGO-ból való tervezésnek, túllépett az építőelemek pusztán alátámasztás célú felhasználásán és megtervezett (és persze megépített) egy olyan LEGO lemezjátszót, aminek egyetlen más gyártótól származó eleme az Audio Technika hangszedő.

Meglepő módon még a meghajtómotor, annak akkumulátoros tápellátása és a kapcsoló is a LEGO.

A komplett lemezjátszó 2405 darabból áll, a fordulatszám 33 és 45 között átváltható - természetesen LEGO alkatrészekkel megoldva.

A legnagyobb csodálatot azonban a hangkar váltotta ki belőlem! Nem kell nagyon hunyorogni, vagy túlságosan távolról nézni ahhoz, hogy elhiggyük, valódi és igen-igen példásan megépített kart látunk. A kar egészéről leválasztott hangszedő rögzítéstől, a duplacsöves kartól, vagy a rugalmas ellensúlytól nagyon sok valódi lemezjátszókar elbujdoshatna szégyenében.

Hayarobi úr ráadásul nem állt meg félúton, a lemezjátszónak elkészítette csöves erősítő és hangsugárzó társait is - természetesen, amit csak lehetett, LEGO elemek felhasználásával.

A lemezjátszó (és a komplett rendszer) ugyan meg sem közelíti az IKEA termékekből konstruált társak hangminőségét, de mindenesetre az ötlet elgondolkodtató, a kar megoldása pedig mintaértékű.

A gyerekek karácsonyra kapott LEGO építőelemeit pedig kéretik nem elrekvirálni

Egy koncert végén (ifjúkori) szokásomhoz híven ott sertepertéltem a színpad környékén, segítettem a pakolásban, s közben, sikerült néhány szót váltanom kedvenc gitárosommal, Tátrai Tiborral. Jöttek a szokásos és zavaromat rejtendő klisék - tetszett, jó volt, hol hallhatlak legközelebb...

Válaszolt, mint máskor is, és elmondta, hogy egy jazz-rock zenekar ötletén dolgoznak, amivel a tervek szerint eljönnek pl. Miskolcra is.

Ezután hazamentem és megpróbáltam rájönni, mi a fene az a jazz-rock. Ma könnyű helyzetben lennék, hisz a "google" és a "youtube" a barátom, de '81-ben bizony nem volt könnyű rájönnöm, miről is beszélt Tátrai.

A rock szót értettem, hisz teljes erővel a "rock örök és elpusztíthatatlan" korszakomat éltem, a jazz szót is el tudtam helyezni, úgymint értelmetlen, összevissza kalimpálás hangszereken - legalábbis akkoriban így gondolkodtam róla. No, de mi a fene lesz a kettőből, egyáltalán milyen hangszereken játsszák?

A barátaimtól sem tudtam meg semmit, de aztán abban a néhány könyvben, ami akkoriban Magyarországon a zenével kapcsolatban megjelent, felfedeztem Al di Meola és John McLaughlin nevét, akikkel kapcsolatban nagyon sok izgalmas gondolatot olvastam. Azt azonban máig nem értem, hogy az SBB zenéjét - amely zenekar lemezeit akkoriban már rendszeresen hallgattam - hogyan is nem sikerült magamban összekapcsolni a jazz-rock műfajjal? Mindenesetre nagyon vártam a Supergroup miskolci koncertjét.

Amikor megjelentek az első információk az új magyar szupercsapatról, csodálkozva olvastam a tagok névsorát, hisz három nevet is felfedeztem a "nagyok" mellett, akikről 16 évesen még sohasem hallottam (Dés László, Másik János, Szende Gábor, Tóth Tamás) - kik ők, mit csinálnak és egyáltalán hogyan kerülhetnek egy Tátrai, egy Karácsony, egy Solti mellé? Ezek voltak ám akkoriban a nagy kérdések számomra.

Nem bíztam semmit a véletlenre - hisz Tátrai azt mondta, jó kis zene lesz -, három koncertre is vettem jegyet, így Budapesten, Debrecenben és Miskolcon egyaránt részese lehettem a csodának, amiben a koncerteket összefoglaló albumnak köszönhetően az utókor is részesülhet.

Már a jegyek vásárlásánál szembesültem egy (számomra) újdonsággal - helyre szóló "ülőjegyeket" árultak, amivel, mint a koncerteket állandóan végig "csápoló" koncertlátogató nem tudtam, mit kezdeni. Ha jól emlékszem ezek voltak az első olyan koncertélményeim, melyeken ülni kellett. Ráadásul, a koncerteken megszólaló szerzemények egészen újfajta ritmusokat, ismeretlen tónusokat, valamint egészen másfajta összjátékokat adtak, mint amiket korábbi zenei élményeim során megtapasztaltam.

Az első koncertet tátott szájjal hallgattam, de nem tudtam ellazulni, nem tudtam elmerülni a zenében - kifejezetten feszélyezve éreztem magamat (mondjuk az átlag életkor is egy húszassal több lehetett, mint az enyém). A második és főleg a harmadik koncertre már úgy ültem be, hogy ismerős volt a közeg, ismerős volt a számomra újfajta zenei világ. Elmerültem a hallottakban és kezdtem "érteni" és végre hallani(!) a zenét - úgy gondolom, a Supergroup koncertjein értettem meg, hogy a zenei ízlés, sőt, maga a zenehallgatás is egy tanulási, megtapasztalási folyamat eredménye.

A harmadik koncerten már azt is sikerült meghallanom, hogy bár ugyanazon szerzeményeket adják elő, a spontaneitás azért jelen van.

A koncertekről készült album örök darab. Az elmúlt évtizedekben számtalan életkorban, számtalan érzelmi helyzetben - és persze sok-sok rendszeren - meghallgattam. Mindig örömet okoz, mindig ad valami újat. Felszínesen hallgatva talán egyszerűnek tűnik, háttérzeneként csak egy puha felhő, ami körülöttünk lebeg - így is gyönyörű. Azonban elmélyedve a szerzeményekben, odafigyelve az egymásba fonódó dallamokra, ritmusokra, felelgető hangszerekre, egyre mélyebbre és mélyebbre jutunk a Supergroup teljesen egyedi és megismételhetetlen zenei világában.

Az albumot bár "kötelező" egyben  meghallgatni, egy szerzeményt mégis kiemelek róla - ez, Tóth Tamás Vivienne c. szólója.

A basszusgitár, mint hangszer mindig is izgalomban tartott, szerettem a hangját, szerettem a lüktetését, azonban feladatából adódóan mindig háttérbe szorult, mindig beolvadt a zenekarba. Amennyiben mégis szólisztikus szerepet kapott egy-egy koncerten (főleg Frenreisz Károlynak köszönhetően), az hatalmas élvezetet jelentett - mindig vártam azokat a pillanatokat.

Tulajdonképpen az első, valójában teljes értékű, hosszú basszusszólót ezeken a koncerteken hallottam - másnap mindig "borzongva" meséltem hasonszőrű haverjaimnak, hogy "vagy öt percig csak a basszusgitár szólt teljesen egyedül"... Azonban Tóth Tamás nem csak szólózik ebben a darabban, hanem a basszusgitárt önálló, teljes értékű, valódi szólóhangszerré teszi, ami egyszerre képes egymásba fonódó dallamokat, valamint komplett ritmus szekciót megszólaltatni.

Tóth Tamás tolmácsolásában a "Vivienne" akár Jaco Pastorius 1986-os "Honestly" c. szólólemezének is ékköve lehetne!

A Supergroup számomra afféle mérföldkő zenekar. Megnyitotta "fülemet" a jazz irányába! Először - miután felfedeztem, hogy a korábban számomra ismeretlen tagok tulajdonképpen a Dimenzió együttes - csak a Dimenzió és Dés László irányába, majd Tóth Tamáson "keresztül" eljutottam Jaco Pastoriushoz, és végül szépen sorban a többi kedvencemhez.

De megnyitotta "fülemet" egy másik világba is, hiszen Másik Jánoson át "vezetett" az út az Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Bizottság megismeréséhez, zenéjük szeretetéhez.

Nem tudok jobb zárógondolatot írni, örömmel tölt el, hogy létezik ez az album, amelyen nyolc zenész egy kicsit szebbé, jobbá teszi világunkat - legalábbis addig, amíg hallgatjuk.

A hifis fórumokon gyakran szóba kerülnek különféle konyhai termékek, melyek megtalálhatóak az IKEA kínálatában. Ezek különböző bambusz és nyírfa vágódeszkák, fémeszközök, asztallapok, stb. Külön ki kell, hogy emeljem az IKEA Lack asztalkát, ami lassan 30 éve a legjobb ár/minőség értékű lemezjátszó állvány, valamint az Aptitlig vágódeszkát, mint a hifisek világhírű készülékalátétét, amit még Ausztráliában is használnak.

Az IKEA termékek nagyon sokak “hifista” fantáziáját megmozgatták már, azonban a most bemutatásra kerülő komplett lemezjátszóig ezidáig kevesen “jutottak” el. A motor, a meghajtószíj, a csapágyak, egy Fender potméter és néhány csavar kivételével minden más megtalálható az IKEA polcain. A komplett lemezforgató ára kevesebb, mint 100 Euro!

Remélem sikerül némi inspirációt találni a képek segítségével - a képek után azonban jön még egy kis folytatás...

Amit eddig láttunk, tekintsük a kezdők első próbálkozásának. Alaposabban elmélyedve a lehetőségekben - és persze az IKEA kínálatában -, némi kézügyességgel készíthetünk akár olyan lemezjátszót is, amit még a legkifinomultabb hallású kritikusok is az 5000 eurós kategóriába sorolnak. Jöjjön néhány kép a felsőbb kategóriából, melyeknek anyag- és munkaköltsége még mindig csak filléreket jelent a hangjukhoz képest. (További érdekes, lemezjátszókkal (is) kapcsolatos írásokat a Long Audioblogon találhattok.)

Egy rendkívül sajnálatos eseményt kell megosztanom veletek! Hanglemez gyűjteményem a darabszám tekintetében még inkább hátrébb került az igazán “nehéz fajsúlyú” gyűjtőkhöz képest.

A korábbi abszolút és felülmúlhatatlannak hitt rekorder a pittsburghi Paul Mawhinney lemezbolt tulajdonos 3 millió darabos hanglemez állományát alaposan túlszárnyalta a brazil Zero Freitas, Több, egyéb gyűjteménnyel együtt kompletten felvásárolta Mavhinney 3 millió LP-jét is, amit 8 db 15 méteres konténerben szállítottak Brazíliába. Ehhez képest már a smafu kategóriába tartozik pl. a 15 000 darabos komplett lengyel polka zeneirodalom, vagy a 100 000 Kubában kiadott kis- és nagylemez.

Freitas, aki kilétét évtizedekig titkolta, a lemezgyűjteményeket strómanokon keresztül vásárolta fel. Mára (2021) kb. 8 000 000 hanglemez tulajdonosa. Mint a raktárában készült fényképen látható, a gyűjtőszenvedély időnként komoly helyproblémákat okozhat.

Egyéb hangtechnikai, zenei érdekességekről is olvashattok a Long Audioblogon.