Munkáim során összehozott a sors – a hétköznapi – “Csillagszemű” Kiss Zoltánnal, a Karthago basszusgitárosával, akit a számmisztikusok “Zéro” néven ismernek. Sokat beszélgettünk munkáinkról, életről és persze a Zenekarról. Érdekes volt hallani, hogy pl. azon történetek, amelyeket nagyon csinos és rámenős Karthago-rajongó osztálytársnőink meséltek a gimiben, mind-mind igazak – ezúton is bocsánatot kérek tőlük, hogy nem igazán hittem (hittünk) nekik.

Az egyik beszélgetés alkalmával lelkesen beszámolt arról, hogy összeállt egy új együttes, amelynek gyakorlatilag készen vannak a számai, s szeretnének az indulással egybekötve rögtön egy CD-t is kiadni. A beszélgetés végkifejlete az lett, hogy megkért, tervezzem meg az induló zenekar albumának borítóját, valamint minden egyéb szokásos grafikai anyagukat – de a történet szempontjából nem ez a lényeg.

Ahhoz, hogy inspirációt kapjak rögtön elővett egy kazettát, ami az ének nélküli zenei alapokat tartalmazta, s betette a magnóba. (Műszakibb érdeklődésű olvasók számára a rendszer elemei, ami a munkahelyemen(!) szólt egész nap: Pioneer CT-900 magnó, Musical Fidelity A100S erősítő (az aranyszínű, amit már esetleg láthattatok a képeim között), Triangle Scalene hangsugárzó, SolidSteel állvány, Audioquest Gibraltár hangszórókábel – már ezért érdemes volt bejárni dolgozni. Tehát elindult a zene – egy meglehetősen érzelmes, lírai dal -, Zoli leült mellém és elkezdett énekelni. Átélve a zenét és gondolatokat, kicsit meghatódott, vállamra tette a kezét és mint egy szerelmes galamb turbékolta a sorokat… Ekkor benyitott egy munkatársam, aki dermedten megállt az ajtóban, majd jött a következő. Mire Zoli befejezte a bemutatót, meglehetősen nagyszámú nézősereg gyűlt össze a bejáratnál. Az inspirációt megkaptam, a grafikai anyag elkészült, sajnos az együttes (Dream) végül mégsem állt össze.

…a nosztalgia után, jöjjön végre a Karthago

Volt valamikor egy eléggé sikeres együttes, a Corvina, melynek két meghatározó tagja, Szigeti Ferenc és Soltész Rezső egészen más irányban képzelte el a jövőt. Ennek következtében, a közönség megkapta a dauerolt hajú, nők bálványa “Szóljon hangosan az ének” Soltészt és az egészen egyedi hangzású, leginkább az amerikai kontinensen ismert “west coast” stílust képviselő Karthago zenekart.

A Zenekar 1979-ben alakult Szigeti Ferenc gitáros vezetésével, akinek határozott elképzelései voltak a zenéről és az Együttes jövőjéről. Tehetséges menedzserként, időnként keménykezű “zsarnokként” építette fel a Karhago (és saját maga) karrierjét. A kezdetben négytagú együttes első koncertjei után Szigeti máris beviharzott a lemezbemutatók során már többször megemlített Erdős Péterhez, hogy megjött, elindult a Zenekar, mikor vonulhatnak a stúdióba… Ekkor Erdős rákérdezett a névre, mire Szigeti boldogan rávágta, Karthago. Ezen a Hanglemezgyártó nagy hatalmú ura jót röhögött, majd közölte, az Együttes neve legyen Kriksz-Kraksz és indulhatnak… Szerencsére Erdős néhány hónap alatt elfelejtette, mit is javasolt (határozott meg!).

Az első felállású Karthago már néhány koncert után tagcserére kényszerült

…a szokásos eset, Losó László disszidálás útján véglegesen elhagyta az országot. Helyére két ember, Kiss Zoltán és az énekes Takáts Tamás jött. Remek húzásnak bizonyult mind a két ember! Takáts Tamás személyében egy tökéletes zenekari frontembert találtak, aki habitusának köszönhetően eleve színpadra teremtődött, hangja pedig nagymértékben hasonlított az “ügyeletes” sztár, Révész Sándoréra. Kiss Zoltán remek basszeres, ugyanakkor kellemes hangú, tehetséges énekes is, ráadásul Tamással együtt afféle “nők bálványa” – azonnal rengeteg lányrajongóhoz jutottak.

Alig léptek túl az első “megrázkódtatáson”, amikor Fehér Lajos (dob) jelentette be távozását. Helyére Kocsándi Miklós érkezett, akinek megjelenéséből, ütősjátékából, színpadi létéből sugárzott valamiféle őserő – szólóival időnként sikerült szó szerint letarolnia a közönséget.

Feltétlenül meg kell említenünk (és nem utolsósorban!) Gidófalvy Attilát, aki ha nem lenne vitán felül remek billentyűs, akkor is ott kellene lennie bármely rock-koncerten a színpadon. Már megjelenése is extravagáns, betanult és rögtönzött show-műsorai pedig kiemelkedő eseményei voltak minden Karthago koncertnek.

1980-ra igazán ütős, mindenféle szempontból tökéletes zenekar állt össze. Teljesen újszerűek, teljesen egyediek voltak, úgy gondolom, a mai napig kuriózumnak számítanak.

Első lemezük 1981-ben jelent meg, borítóján egy apokaliptikus világból felénk száguldó lézerszemű elefánttal – elbűvölve bámultuk a lemezbolt kirakatában, majd (miután összekuporgattuk az árát) rohantunk megvenni.

Rendkívül jó lemez, egészen különleges rock-hangzással, fantasztikus szólókkal, belépésekkel, vokálokkal… Bármikor meghallgatom – mindegy, hány éves koromban, mindegy, hogy éppen mely zenészért, zenei műfajért rajongok -, mindig tökéletes élményt nyújt számomra. Energia, ritmus, túlcsorduló érzelmek, (időnként) elgondolkodtató szövegek, s mindez átszőve apró, időnként szinte észrevehetetlen kis “finomságokkal”. Minden egyes meghallgatáskor újabb és újabb, korábban sosem(?) hallott részleteket fedezhetünk fel a zenei szövetben. Amennyiben lehetőségünk van rá, feltétlenül meg kell hallgatni egy nagy felbontású, jó térhatású hangrendszeren is. Élmény ahogy térben kibontva, szinte mindenütt szól egy-egy hangszer, vagy csak egy-egy pontosan elhelyezett hang, élmény Takáts Tamás énekhangját hallgatni, és felejthetetlen élményt jelent a Tamást kiegészítő férfikórus…

Na jó, megpróbálom visszafogni magamat, így már csak annyit, ez egy kötelezően meghallgatandó, birtokolandó album. A CD-változatával együtt kb. 200 000 példányban kelt el, ami egyrészt soknak tűnik, másrészt viszont rendkívül csekély szám, ha figyelembe vesszük, hogy Karády Katalin lemezéből ennek ötszöröse is elkelt kis hazánkban…